Mikor a londoni hetet tervezgettük sokat gondolkoztunk azon, és mások is kérdezték, hogy kimozdulunk-e a városból, vagy végig ott leszünk. Az alapkoncepció az volt, hogy maradunk, hisz először látjuk a várost, biztosan lesz annyi program, ami egy hétre elegendő, minek töltsük a drága időnket felesleges utazgatásokkal egy-egy távolabbi helyszín kedvéért. Egyedül Brighton merült fel, mint egy lehetséges, és nem túl távoli úticél, mert hát ott a tenger. Mikor londontjárt barátainkat kérdezgettük, hogy miket érdemes megnézni, mi az ami kihagyhatatlan, ők is javasolták ezt a tengerparti üdülővárost, mert hogy nagyon szép. Így végül, mikor összeállt a teljes heti tervünk láttuk, hogy bele fog férni egy egynapos kiruccanás.
Az már itthon eldőlt, hogy szombaton fogunk leutazni, ugyanis előre megvettük a vonatjegyet. Hogy hogy döntöttünk pont a szombat mellett, már nem igazán emlékszem, de végülis mikor ruccanjon ki az ember a tengerhez, mint a hétvégén? :) A vonatjegy ára ugyanazon a vonalon viszonylag tág határok között mozgott, így úgy gondoltuk, az lesz a legcélravezetőbb, ha megvesszük előre az angol vasúttársaság honlapján, a kiválasztott áron.
Szombat ide vagy oda, nem volt mese, kelni kellett 7-kor, hogy kiérjünk a vonatunkhoz, mert az bizony fél 9-kor indult. Hogy ebbe hogy nem gondoltunk bele, hogy nyaralás alatt az ember nem szeret korán kelni. No de túl vagyunk rajta, meg túl is éltük, egy gyors reggeli után átmetróztunk a Victoria Railway Station-re, és felpattantunk a már-már fagyasztóra hasonlító vonatra, ami kevesebb mint egy óra alatt lerobogott velünk Brightonba.
Túl komoly terveink nem voltak erre a napra, csak egy kis séta a városban, a Royal Pavillion megtekintése, fish&chips evés, séta és lábáztatás a tengerben. No meg persze csak úgy átélni, milyen is az a hely, ahova a viktoriánus kor angoljai jártak nyaralni, és persze hogy honnan szöktette meg Mr. Wickham Lydia Bennettet a Büszkeség és balítéletben. Ez utóbbira természetesen csak én voltam kíváncsi, Viktor talán kevésbé. :) Szóval a nap elején még kicsit aggódtam is, hogy lesz-e mivel eltölteni egy egész napot itt, de végül lett, és az előző aktív napok után jól esett egy kicsit leülni, élvezni a tengert, és csak úgy lenni.
De vissza az elejére, illetve a vasútállomásra. A város egy kis dombra épült, ami szépen leereszkedik a partra. Itt áll fenn az állomás, ahonnan elindultunk lefele. Már hamar megpillantja az ember a tengert, ami nagyon jó érzés. Mindenféle ki utcákon sétáltunk lefele, ahol kb. az összes házat le tudtam volna fényképezni, annyira szépek voltak. Ez az egész londoni hetünkre jellemző volt, hogy annyira máshogy és jó stílusban építkeznek az angolok, hogy nehéz volt leállni a fotózással.
Szóval csak menni kellett lefele, míg egyszer csak elértük a tengert. Olyan jó mindig az első találkozás. Szép volt, nyugodt, és kék. Lesétáltunk a víz széléhez, beledugtuk a kezünket, megnyalogattam, hogy még mindig sós-e (az volt!), és örültünk, hogy milyen jó helyen vagyunk. Mivel még alig volt 10 óra, ember se sok volt a környéken, így nyugodtan taposhattuk a kavicsot, ami nem volt egyszerű, sőt, hosszú távon kimondottan fárasztó. De azért nem akarom sajnáltatni magunkat, jó volt nekünk ott. Brighton jó hosszan elnyúló, kavicsos parttal rendelkezik, csíkos napágyakkal, kis fa bódékkal, meg egy-két kiállított/otthagyott (ezt nem sikerült eldöntenem) régi hajózási cuccal. Hangulatos kis föveny. Természetesen mi egy kiadós kis geoládázással kezdtük, mivel mással? De jól tettük, mert így még könnyen kerestünk, délután a nagy tömegben már bajosabb lett volna.
A tengerbe pedig egy hosszú móló nyúlik be, a Brighton Pier. (Most néztem meg a szótárban, a pier többek között pont mólót jelent, végülis logikus elnevezés.) De ez azért valamivel nagyobb az itthon megszokott balatoni mólóknál, és nem is elsősorban kikötésre szolgál, hanem egy vidámpark működik rajta, hullámvasúttal, mindenféle félelmetes és gyomorfelforgatónak tűnő ringispilekkel, meg játékgépekkel. Meg természetesen fagyizókkal és éttermekkel. Nekem már kicsit sok volt ez így, nagy hangzavar, sok ember, de valaki biztos ezt élvezi. Személy szerint szívesebben megnéztem volna a századelői, viktoriánus korban, de Viktor szerint erre rajtam kívül nem sok ember lenne kíváncsi, menőbb ma a vidámpark. Mindenesetre azt elég hamar eldöntöttük, hogy itt fogunk majd ebédelni, a Palm Court nevű étteremben. Már a nyaralás előtt gyűjtöttem mindenféle hasznos infókat, többek között éttermekről és étkezési lehetőségekről, mivel korábbi városi nyaralásainknak mindig a kajakeresés volt a legneuralgikusabb pontja, és ezt most el akartam kerülni. Ezt a helyet, és még sok más hasznosságot az urban:eve blogról gyűjtöttem be, ahol Via megírta, hogy Heston Blumenthal szerint ez a Fish&Chips őshazája. Ezek után nem volt más választásunk. :) De még csak ott tartunk, hogy kinéztük, hol is van pontosan a hely. Aztán bámészkodtunk kicsit a pier-en, néztük a tengert, meg a roppant fotogén sirályokat, majd visszasétáltunk a szárazföldre.
Az egyetlen megnézős kultúrprogram, amit mára terveztünk, a Royal Pavillion felkeresése volt, ami szintén közel van a tengerparthoz. Ez az indiai stílusban épült, tornyos-bornyos, kupolás kastély a királyi család nyaralója volt egykoron. Az 1800-as évek elején építtette IV. György, aki egy fürdőkúra alkalmával beleszeretett a városba, és gondolta, megveti itt is a lábát. Azonban nem működött sokáig kis elvonulós királyi lakként, György utódja, IV. Vilmos még használta, majd Viktória királynő is pár évig, de aztán inkább hazaköltöztette a neki tetsző berendezési tárgyakat Londonba, és felhagyta a kastélyt, ami aztán a város birtokába került. Az I. világháború előtt koncertteremnek és különböző közösségi rendezvényekre használták, a háború alatt viszont új funkciót kapott, katonai kórháznak rendezték be, és indiai katonákat ápoltak itt. Ottjártunkkor épp régi fényképeken és tablókon mutatták be azt a kort. Nagyon érdekes volt, hogy mennyire törekedtek arra, hogy a katonák jól érezzék magukat, szép környezetben legyenek. És védték a kastély belső épségét is. Visszaemlékezések szerint a katonák (nyilván a jobb állapotban lévők) nagyon jól érezték itt magukat, jó volt az ellátás, kényelmes és mutatós volt a környezet, és még a szórakozásukról is gondoskodtak. A háborúk után hamarosan megnyitották a nagyközönség előtt, számos berendezési tárgy visszakerült ide a királyi családtól, és folyamatosan zajlik a tatarozása, szépítgetése.
Ami meglepő volt, hogy az indiai külső, kínai belsőt takar. Néhol egészen elvadult és túlzásba vitt motívumokkal, sárkány tartotta csillárral, falfestményekkel. Viszont ami nagyon érdekes volt, hogy nem csak a szokásos reprezentatív királyi termeket járhattuk be, hanem bepillantást nyertünk a konyhába és a konyha és az étkező terem közti kis tálaló helyiségbe, ahol remekül látszott a kontraszt a királyi pompa és a szolgálók élete között. Meg abba se egyszerű belegondolni, hogy hogyan lehet mondjuk száz főre főzni, ráadásul királyi módon. Érdekes séta volt, közérthető és informatív leírásokkal.
A kastély kertjében még gyorsan és diszkréten megkerestünk egy geoládát, majd igyekeztünk vissza a partra, mert már igencsak korgott a gyomrunk. Az étterem előtt állt egy kisebb sor, de szerencsére jó nagy volt a befogadóképessége, és a pincérek elég jól menedzselve osztották el az embereket az asztalokhoz. Mi a teraszra kerültünk, ahol ugyan sütött a nap (délutánra sikerült is leégnünk), de legalább járt a levegő, és gyönyörű kilátás volt a partra meg a tengerre. Azért ilyen környezetben az igazi halat enni. Viktor ötletére előételnek először ettünk egy tál vegyes tengeri apróságot, kis halak, tintahalkarikák és egyéb ismeretlen dolgok voltak rajta finom szószokkal. Én már ezzel teljesen boldog voltam. Végülis hallal elég könnyű boldoggá tenni engem. :) Aztán jött a főétel, a híres Fish&Chips. Aki azt hiszi, hogy ez csak rántott hal, az téved, legalábbis itt. Ugyanis ez valami isteni könnyű (nem tudom miből lehetett) bundában éppen annyira megsütött hal, amennyire kell. Nincs szárazra rántva, mint otthon a menzán, hanem finom friss szaftos hal van a bunda alatt. Isteni volt, és hatalmas. Az előétel után sajnos nem is tudtunk az egésszel megbirkózni, de nagy élmény volt, és nagyon jó választás.
Degeszre tömött hassal, és az addigra már eléggé felmelegedett időben sok mindenre már nem volt erőnk. Még a parton felkutattunk egy-két geoládát, majd visszasétáltunk a strand legszebb részére, és letelepedtünk. A szép idő ellenére azért látszott, hogy ez még azért távol van a strandidőtől, csak az elszánt és mindent kibíró gyerekek fürödtek. De azt már előre elhatároztam, hogy egy kis lábáztatást biztos nem fogok kihagyni, és végülis az idő sem gátolt meg benne. Lábszárközépig belegázoltam, és hagytam magam kicsit hullámoztatni. Jó volt, voltam a tengerben! :) Szerencsére Viktornak is megjött hozzá a kedve, és ő is begázolt kicsit. Aztán már csak ücsörögtünk, én még gyűjtögettem kavicsokat meg kagylókat, de mértékkel, a WizzAir csak 32 kg-s csomagot szállít haza. :) Pedig én órákra le tudnám magam foglalni azzal, hogy fejemet leszegve cirkálok a parton, meg figyelem, miket hoznak ki a hullámok. Apropó hullámok. Azok egyre nagyobbak lettek, miközben ott ücsörögtünk a parton, így egyre feljebb kellett kúsznunk. De úgy igazán csak nem akaródzott eltávolodnunk a tengertől, így esett, hogy egy nagyobb hullám elől már nem igazán sikerült elugranunk, így a levetett cipőinkbe sikeresen belelöttyent egy-egy korty víz. :) Nem baj, megszáradt.
Kellemesen elejtőztünk itt a vonat indulásáig, míg eljött az idő, hogy visszasétáljunk a "hegyre" a vonathoz. A tengeri levegő kiütötte Viktort, így ő végigaludta a hazautat, én meg nézelődtem az ablakon, hogy hogy hagyjuk el a tengerparti tájat, és érjük el újra Londont. Nem bántuk meg, hogy egy napra otthagytuk a várost, mert nagyon klassz élmény volt a tengerezés is. Csak ajánlani tudom, hogy aki Londoban jár, és van ideje meg kedve kiszakadni a nagyvárosi forgatagból, az vonatozzon le ide, csodálja meg a tengert és egyen halat!
De vissza az elejére, illetve a vasútállomásra. A város egy kis dombra épült, ami szépen leereszkedik a partra. Itt áll fenn az állomás, ahonnan elindultunk lefele. Már hamar megpillantja az ember a tengert, ami nagyon jó érzés. Mindenféle ki utcákon sétáltunk lefele, ahol kb. az összes házat le tudtam volna fényképezni, annyira szépek voltak. Ez az egész londoni hetünkre jellemző volt, hogy annyira máshogy és jó stílusban építkeznek az angolok, hogy nehéz volt leállni a fotózással.
 |
| Az utca végén már ott a tenger |
Szóval csak menni kellett lefele, míg egyszer csak elértük a tengert. Olyan jó mindig az első találkozás. Szép volt, nyugodt, és kék. Lesétáltunk a víz széléhez, beledugtuk a kezünket, megnyalogattam, hogy még mindig sós-e (az volt!), és örültünk, hogy milyen jó helyen vagyunk. Mivel még alig volt 10 óra, ember se sok volt a környéken, így nyugodtan taposhattuk a kavicsot, ami nem volt egyszerű, sőt, hosszú távon kimondottan fárasztó. De azért nem akarom sajnáltatni magunkat, jó volt nekünk ott. Brighton jó hosszan elnyúló, kavicsos parttal rendelkezik, csíkos napágyakkal, kis fa bódékkal, meg egy-két kiállított/otthagyott (ezt nem sikerült eldöntenem) régi hajózási cuccal. Hangulatos kis föveny. Természetesen mi egy kiadós kis geoládázással kezdtük, mivel mással? De jól tettük, mert így még könnyen kerestünk, délután a nagy tömegben már bajosabb lett volna.
A tengerbe pedig egy hosszú móló nyúlik be, a Brighton Pier. (Most néztem meg a szótárban, a pier többek között pont mólót jelent, végülis logikus elnevezés.) De ez azért valamivel nagyobb az itthon megszokott balatoni mólóknál, és nem is elsősorban kikötésre szolgál, hanem egy vidámpark működik rajta, hullámvasúttal, mindenféle félelmetes és gyomorfelforgatónak tűnő ringispilekkel, meg játékgépekkel. Meg természetesen fagyizókkal és éttermekkel. Nekem már kicsit sok volt ez így, nagy hangzavar, sok ember, de valaki biztos ezt élvezi. Személy szerint szívesebben megnéztem volna a századelői, viktoriánus korban, de Viktor szerint erre rajtam kívül nem sok ember lenne kíváncsi, menőbb ma a vidámpark. Mindenesetre azt elég hamar eldöntöttük, hogy itt fogunk majd ebédelni, a Palm Court nevű étteremben. Már a nyaralás előtt gyűjtöttem mindenféle hasznos infókat, többek között éttermekről és étkezési lehetőségekről, mivel korábbi városi nyaralásainknak mindig a kajakeresés volt a legneuralgikusabb pontja, és ezt most el akartam kerülni. Ezt a helyet, és még sok más hasznosságot az urban:eve blogról gyűjtöttem be, ahol Via megírta, hogy Heston Blumenthal szerint ez a Fish&Chips őshazája. Ezek után nem volt más választásunk. :) De még csak ott tartunk, hogy kinéztük, hol is van pontosan a hely. Aztán bámészkodtunk kicsit a pier-en, néztük a tengert, meg a roppant fotogén sirályokat, majd visszasétáltunk a szárazföldre.
 |
| Vidámpark a pieren |
Az egyetlen megnézős kultúrprogram, amit mára terveztünk, a Royal Pavillion felkeresése volt, ami szintén közel van a tengerparthoz. Ez az indiai stílusban épült, tornyos-bornyos, kupolás kastély a királyi család nyaralója volt egykoron. Az 1800-as évek elején építtette IV. György, aki egy fürdőkúra alkalmával beleszeretett a városba, és gondolta, megveti itt is a lábát. Azonban nem működött sokáig kis elvonulós királyi lakként, György utódja, IV. Vilmos még használta, majd Viktória királynő is pár évig, de aztán inkább hazaköltöztette a neki tetsző berendezési tárgyakat Londonba, és felhagyta a kastélyt, ami aztán a város birtokába került. Az I. világháború előtt koncertteremnek és különböző közösségi rendezvényekre használták, a háború alatt viszont új funkciót kapott, katonai kórháznak rendezték be, és indiai katonákat ápoltak itt. Ottjártunkkor épp régi fényképeken és tablókon mutatták be azt a kort. Nagyon érdekes volt, hogy mennyire törekedtek arra, hogy a katonák jól érezzék magukat, szép környezetben legyenek. És védték a kastély belső épségét is. Visszaemlékezések szerint a katonák (nyilván a jobb állapotban lévők) nagyon jól érezték itt magukat, jó volt az ellátás, kényelmes és mutatós volt a környezet, és még a szórakozásukról is gondoskodtak. A háborúk után hamarosan megnyitották a nagyközönség előtt, számos berendezési tárgy visszakerült ide a királyi családtól, és folyamatosan zajlik a tatarozása, szépítgetése.
Ami meglepő volt, hogy az indiai külső, kínai belsőt takar. Néhol egészen elvadult és túlzásba vitt motívumokkal, sárkány tartotta csillárral, falfestményekkel. Viszont ami nagyon érdekes volt, hogy nem csak a szokásos reprezentatív királyi termeket járhattuk be, hanem bepillantást nyertünk a konyhába és a konyha és az étkező terem közti kis tálaló helyiségbe, ahol remekül látszott a kontraszt a királyi pompa és a szolgálók élete között. Meg abba se egyszerű belegondolni, hogy hogyan lehet mondjuk száz főre főzni, ráadásul királyi módon. Érdekes séta volt, közérthető és informatív leírásokkal.
A kastély kertjében még gyorsan és diszkréten megkerestünk egy geoládát, majd igyekeztünk vissza a partra, mert már igencsak korgott a gyomrunk. Az étterem előtt állt egy kisebb sor, de szerencsére jó nagy volt a befogadóképessége, és a pincérek elég jól menedzselve osztották el az embereket az asztalokhoz. Mi a teraszra kerültünk, ahol ugyan sütött a nap (délutánra sikerült is leégnünk), de legalább járt a levegő, és gyönyörű kilátás volt a partra meg a tengerre. Azért ilyen környezetben az igazi halat enni. Viktor ötletére előételnek először ettünk egy tál vegyes tengeri apróságot, kis halak, tintahalkarikák és egyéb ismeretlen dolgok voltak rajta finom szószokkal. Én már ezzel teljesen boldog voltam. Végülis hallal elég könnyű boldoggá tenni engem. :) Aztán jött a főétel, a híres Fish&Chips. Aki azt hiszi, hogy ez csak rántott hal, az téved, legalábbis itt. Ugyanis ez valami isteni könnyű (nem tudom miből lehetett) bundában éppen annyira megsütött hal, amennyire kell. Nincs szárazra rántva, mint otthon a menzán, hanem finom friss szaftos hal van a bunda alatt. Isteni volt, és hatalmas. Az előétel után sajnos nem is tudtunk az egésszel megbirkózni, de nagy élmény volt, és nagyon jó választás.
 |
| Előételnek egy kis vegyes tengeri tál |
 |
| Viktor és a big fish |
 |
| Juli és a normál fish |
Degeszre tömött hassal, és az addigra már eléggé felmelegedett időben sok mindenre már nem volt erőnk. Még a parton felkutattunk egy-két geoládát, majd visszasétáltunk a strand legszebb részére, és letelepedtünk. A szép idő ellenére azért látszott, hogy ez még azért távol van a strandidőtől, csak az elszánt és mindent kibíró gyerekek fürödtek. De azt már előre elhatároztam, hogy egy kis lábáztatást biztos nem fogok kihagyni, és végülis az idő sem gátolt meg benne. Lábszárközépig belegázoltam, és hagytam magam kicsit hullámoztatni. Jó volt, voltam a tengerben! :) Szerencsére Viktornak is megjött hozzá a kedve, és ő is begázolt kicsit. Aztán már csak ücsörögtünk, én még gyűjtögettem kavicsokat meg kagylókat, de mértékkel, a WizzAir csak 32 kg-s csomagot szállít haza. :) Pedig én órákra le tudnám magam foglalni azzal, hogy fejemet leszegve cirkálok a parton, meg figyelem, miket hoznak ki a hullámok. Apropó hullámok. Azok egyre nagyobbak lettek, miközben ott ücsörögtünk a parton, így egyre feljebb kellett kúsznunk. De úgy igazán csak nem akaródzott eltávolodnunk a tengertől, így esett, hogy egy nagyobb hullám elől már nem igazán sikerült elugranunk, így a levetett cipőinkbe sikeresen belelöttyent egy-egy korty víz. :) Nem baj, megszáradt.
 |
| Délutáni forgatag |
Kellemesen elejtőztünk itt a vonat indulásáig, míg eljött az idő, hogy visszasétáljunk a "hegyre" a vonathoz. A tengeri levegő kiütötte Viktort, így ő végigaludta a hazautat, én meg nézelődtem az ablakon, hogy hogy hagyjuk el a tengerparti tájat, és érjük el újra Londont. Nem bántuk meg, hogy egy napra otthagytuk a várost, mert nagyon klassz élmény volt a tengerezés is. Csak ajánlani tudom, hogy aki Londoban jár, és van ideje meg kedve kiszakadni a nagyvárosi forgatagból, az vonatozzon le ide, csodálja meg a tengert és egyen halat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése