London: A modern világ

Egy nagy témakörünk maradt még ki a londoni utazásunk bemutatásából, amit a "modern világ" kifejezéssel próbáltunk meg összefogni. A történelemben az újkor második nagy szakaszát nevezik modern kornak. Általánosan elfogadott vélekedés szerint a francia forradalommal kezdődött és mind a mai napig is tart. Most én ebben a bejegyzésben nem nyúlok vissza 1789-ig, hiszen Juli már rengeteget írt a monarchiáról, a viktoriánus Londonról, és a XIX. századról. Nézzük meg milyen nyomokat hagyott a XX. század (Viktória 1901-es halált követően) Londonon, pontosabban hozzánk mi minden jutott el az itt töltött 8 napban.

Az I. világháború

Az első világháborúval, vagy arra vonatkozó emlékművekkel, utalásokkal ahhoz képest elég keveset találkoztunk. A legegyértelműbb utalásra igazából nem is Londonban, hanem Brightonban került sor. Szombati napunkon látogattuk meg a Royal Paviliont, ami az első világháborúban indiai katonák ápolására szolgált. Maga a pavilon indiai stílusban épült, így kézenfekvő volt az épület választása, ha otthonos körülményeket akartak biztosítani az otthonukról távolra került, sebesült katonáknak. Ráadásul ez nem is királyi cselekedet volt, hanem civil, mivel ekkorra már az épület a brightoni városvezetés tulajdonában volt. Nagyon büszkék jelenleg is az akkori segítségnyújtásra.

Royal Pavilion

A II. világháború

Az első világháborúval ellentéteben a másodikkal sokkal többször kapcsolatba kerültünk. Persze ez nem véletlen, hiszen a háború szörnyűségei a világ minden országában éreztették hatásukat, nem beszélve az egyik főszereplőről, Nagy-Britanniáról, amely civil lakossága a történelemben kevésszer szenvedett annyit, mint London bombázása alatt, a II. világháború első éveiben.

Érdekes megfigyelni az egyes országok világháborúhoz fűződő viszonyát. Rómában lényegében egyszer sem kerültünk kapcsolatba a történelem ezen eseményével (persze, volt ott elég más az ókortól kezdve egész a reneszánszig). Párizs természetesen már más volt, és ilyen értelemben Londonnal hasonlatos: mindkettő szenvedő fele volt a háború első éveinek, illetve végeredményben mindketten a győztes oldalon álltak. Mindkettőnél jelen volt egy kiemelkedő államférfi (Charles de Gaulle, Winston Churchill), akikre a saját népük hősként tekint a világháborúban betöltött szerepük okán. Mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják. Amit ma tudunk a 70 évvel ezelőtti eseményekről, azt jellemzően a győztesek által tálalt formában tudjuk. Mégis, az egész bemutatás nekem túlzottan egysíkú volt. Ami persze nem meglepő. Ezek után kíváncsi vagyok, hogy a másik oldal hogyan néz szembe a történelem legszomorúbb időszakával. Reméljük hamarosan ezt is meg tudjuk nézni.

Az első teljes napunkon egy hatalmas történelmi ugrást tettünk: a Tower XI. századi világából indulva, a napunk állomásaként megtekintettük a HMS Belfast nevű cirkálót. 1971 óta a londoni látkép része a hajó, azóta áll nyitva a látogatók előtt. Végigjárva átélhető, hogy a háborúban milyen körülmények között éltek a matrózok. A hajón audio guide segítségével meghallgattuk a hajó teljes történetét, hogy milyen szerepet játszott a világháborúban, és utána. Itt is megfigyelhető volt az az igényesség, hogy az audio guide-on az egykor a hajón szolgáló, még ma élő matrózok is megszólaltak, és elmesélték a saját élményeiket. Persze ezeket a beszámolókat már sokkal nehezebben lehetett érteni, Juli itt jobban boldogult a német nyelvű verzióval.

HMS Belfast a belváros modern irodaépületeivel

Harang

A hajó négy nagy lövegtoronnyal rendelkezett. Az egyikben még egy élményvetítés is volt. Hangszóróból lejátszottak egy párbeszédet, ami egy kilövési parancs végrehajtása volt. Sőt, a végén még az egész torony bele is rázkódott a lövés pillanatában, az ott található gyerekek legnagyobb meglepetésére. 

HMS Belfast

Itt még tüzér

Maga a hajó hatalmas. Hosszában és magasságában különösen nagy kiterjedésű. Persze itt élni hosszú hónapokon keresztül nem lehetett egyszerű, a végére már biztosan nagyon beszűkülten érezhették magukat a katonák. A fedélzethez képest volt három szint lefelé, meg 5 szint fölfelé. Nyilván az ötödik szintet már csak úgy képzeljük el, mint egy tornyot, ahonnan a parancsnok belátja a hajó előtti területet, és onnan adhatja ki a parancsokat. Nem is volt elég az időnk zárásig, az alsó szinteket be sem tudtuk mind járni. Sokszor az audio guide tábláit sem találtuk meg, csak bóklásztunk a fedélzeten. Összességében nagy élmény volt egy eddig csak a filmekben látott harci cirkáló fedélzetére lépni.

A navigációs tiszt

Itt már elfoglalta a helyét a kapitány :)

Brit oldalon a második világháború kétségtelenül legnagyobb figurája Sir Winston Churchill volt. Határozott elképzeléseivel, kiállásával átvette a miniszterelnöki pozíciót, és minden hatalmat megkapott, amivel a német támadásokat visszaverhette, és végeredményben amerikai segítséggel megfordíthatta a háború alakulását. 

Jobbra a múzeum lejárata

A kormányzati negyedben, nem messze a miniszterelnöki rezidenciától található egy Churchill War Museum névre hallgató helyszín. Azon helyiségek tekinthetők meg itt, amely Churchill és kabinetje bunkeréül szolgáltak a háború alatt. Kis szűk folyosók, ablaktalan zárt helyek nyomasztólag hatnak az emberekre. Rengeteg történet elevenedett meg a szemeink előtt (és a szokásos audio guide-on keresztül). Churchill maga utált itt lenni, mert véleménye szerint azt sugározta az embereknek, hogy ő is elmenekül a német támadások elől, ezért amikor lehetett, ő is a felszínen tartózkodott. A bunkert több méter vastag betonréteg védi, de még ekkor is elképzelhető lett volna olyan szögű becsapódás, amely hatására felrobbant volna az egész bunker, megölve minden embert odabent. Itt döntöttek gyakorlatilag mindenről. Innen irányította Churchill az országot. Megnéztük a tárgyalótermet, a térképszobát, a kantint, minden szobát, amit Churchillnek és a fontosabb személyeknek tartottak fent. 

A központi tárgyaló

A vezér Roosevelttel beszél a titkos vonalon

A térképen halvány Hitler karikatúra látszik

Korabeli konyha

Nagyon sok nő is dolgozott a bunkerben

A háború végén a személyzet egyszerűen elhagyta a helyszínt, mindent úgy hagytak ott, ahogy épp sikerült, ennek eredményeképp szinte érintetlen formában tekinthetik meg a látogatók a múzeumot.A kiállítás része volt még egy új, modern rész is, amely Churchill életét mutatta be. A teljes bejárására nem volt időnk, így pár perc után inkább visszatértünk a szobákba. Egyébként is, olyan mennyiségű adat- és információhalmaz szakadt az emberre, amit képtelenség mind feldolgozni. Viszont az ott töltött kb. két óra arra pont elég volt, hogy a hely szelleme megfogja a látogatót.

Térképszoba

Churchill lakrésze

Harrods

Éles váltással ugrunk egyet, és a háború borzalmai után a modern világ egy másik aspektusát vesszük szemügyre, mégpedig a fogyasztást, és a mérhetetlen költekezést. 

London leghíresebb áruháza kétségtelenül az 1834-ben alapított Harrods. Az elmúlt időszakban az Al Fayed család tulajdonában állt egészen 2010-ig, amikor is eladták a Qatar Investment Authority-nek. Az arab tulajdon nincs ráírva explicit az épületre, de már a környékére érve látszik a terület és az épület teljes arab fennhatósága.

Harrods

Harrods

A Harrodsot már az első napunkon meglátogattuk. Nem is volt igazán messze a szálláshelyünkről, meg ha a Whole Foodsba mentünk épp vacsorázni, akkor is sokszor megpillantottuk. Az épület felé közeledve már érezhető a gazdagság. Juli meg is állapította, hogy a környékbeli mellékutcákon is a Mercedes volt a leggyengébb autó. A Harrods előtt csúcsosodott ki ez a fajta rongyrázás: amikor az ember egymás mögött egy Aston Martint és egy Ferrarit lát, akkor elgondolkodik, hogy egyáltalán betegye-e a lábát az épületbe. Nos, mi betettük, de három perc alatt megállapítottuk, hogy a kínálat nem a mi pénztárcánkhoz igazodik. A Harrods legnagyobb részében a nap bármelyik szakában csadorba öltözött nőkkel van tele, akik - jobb dolguk nem lévén - itt plázáznak, és vásárolgatnak kedvükre. A leghíresebb világmárkák képviseltetik magukat, a bejárat után pl. a new york-i Tiffany's ékszerüzlet helyi üzletébe toppantunk. 

Elöl egy Aston Martin

Mögötte egy Ferrari

Az épület közepén az alsó szinten található két nagyobb helyiség, ahol kávét, teát és egyéb élelmiszert is lehet vásárolni. Tipikusan a turistáknak alakították ki ezt a helyet, mert itt már azért (a londoni árakhoz mérten) megfizethető dolgok is kaphatóak. Végül mi is vettünk itt teát és kávét is ajándékba a családtagoknak. Nagyon szép dobozokban árulták őket. :)

Juli pedig az épület másik oldalán

Szimpla hétköznap esti kivilágítás

Millenium Bridge és a London Eye

Utazásaink eddigi célpontjai közül egyértelműen Londonban láttuk a legtöbb törekvést arra, hogy új, modern attrakciókkal bővítsék az amúgy sem szegényes repertoárjukat. Már alapból is több hét kell arra, hogy az összes klasszikus helyszínt végigjárjuk a városban, de a londoniak még rádobtak erre egy lapáttal. A London Eye névre keresztelt óriáskerék, valamint a kifejezetten gyalogos célra épített Millenium Bridge már az új évezred termékei, de amilyen fiatalok a többi nevezetességhez képest, olyan gyorsan a város jelképeivé váltak.

Az óriáskereket egyáltalán nem az én tériszonyomat figyelembe véve alkották meg, de erre már Juli is azt mondta, hogy akár ki is hagyhatjuk. Nem kellett nagyon rábeszélni erre engem sem, így nem ültünk fel rá. Láttuk viszont éjszakai fényében, valamint a temzei hajókirándulásunk során is. Érdekes, hogy nem minden esetben áll meg a kerék a ki- és beszálláshoz, mondhatni "csak lassít", de igazából még azt sem. Ellenben volt olyan eset is, amikor teljesen megállt. Biztos a benne ülő vagy épp beszállni kívánó emberek egészségi állapotához lehetett köze.

London Eye a Temzéről

A London Eye éjjel

A Millenium Bridge gyaloghídja a Tate Modern galériát köti össze lényegében a Szent Pál székesegyházzal. Valahogy úgy alakult, hogy a templomhoz közvetlenül sosem jutottunk el a 8 nap alatt, de a hídon azért átgyalogoltunk. És nem, Tudjukki nem tette tönkre teljesen a hidat! ;-)

Millenium Bridge a Tate Modernnel

Millenium Bridge és a Szent Pál székesegyház

Az új kor gyermekei: a Millenium Bridge és a Shard

A XXI. századi London

A viktoriánus London vitathatatlanul a világ központja volt a XX. század fordulóján. Népessége már akkoriban 6,5 millió fő volt (a második helyezett New Yorknak 4,2 millió lakosa volt), ami egy óriási szám volt. Gondoljunk bele, hogy a mai, modern Budapest irányítása a nem egész 2 millió lakosával is mekkora feladat, és mennyire élhető. Ehhez képest 115 évvel ezelőtt London majd' négyszerese volt. A történelem, és a XX. század alakulásával Anglia vezető szerepe csökkent, London ma népességét tekintve már alig tartozik a 30 legnagyobb város közé, ennek ellenére a város (New York mögött) a világ második legmeghatározóbb, legbefolyásosabb városa. Egyes vélekedők szerint még New Yorkot is veri. Bár Párizs is előkelő helyet foglal ezeken a listákon, az ott tartózkodásunk alatt - mint ahogy már többször is megjegyeztem - rám sokkal nagyobb hatást tett London miliője. 

Sokat sétáltunk London belvárosában. Nem csak a látnivalókat néztük meg, hanem próbáltuk átélni a nagyvárosi hangulatot is. Első látogatásunk az üzleti részekbe közvetlenül a HMS Belfast bejárása után következett. Már hallottunk korábban a Shard (Szilánk) nevű épületről is, ami Nyugat-Európa legmagasabb épülete, a HMS Belfasttól erre vettük az irányt. Az oda vezető úton itt is számtalan látványos, de alacsonyabb üvegépület mellett haladtunk el, amelyekből a munkaidő után épp özönlöttek ki a dolgozók. A tömeg a London Bridge metró és vasútállomáson csúcsosodott ki, ahol valami vonatprobléma miatt egyszerűen az aluljáróban hering-effektus alakult ki, majdnem holtpontra jutott a helyzet. Egyszerűen képtelenség volt előrehaladni. De ahogy elnéztük az arcokat, ez annyira senkit nem rázott meg, elképzelhető, hogy láttak már ilyen szituációt. A Shard gyakorlatilag a metróállomás fölött található. Óriási épület, alulról nézve szinte nem is látszik a teteje. Többfunkciós épület, egyben irodaház, hotel, és akár kilátó is. 

The Shard

The Shard

A Shardhoz közel található a Borough Market, ahová Juli mindenképpen szeretett volna eljutni. Tulajdonképp ez egy klasszikus piac, kis túlzással a magyar piacokhoz is hasonlít. Nos, eljutottunk, de akkor este már minden zárva volt, így a kínálatot nem tekinthettük meg sajnos. Megtekinthettük viszont azt a speciális londoni (lehet nem csak londoni, hanem összangol) életérzést, miszerint a munka után szinte kötelezően pubba kell menni. Az üzleti negyedek környékén található összes pub (magyarul kocsma, söröző) telis-tele volt öltönyös, kosztümös emberekkel. (Bár főleg azért inkább a férfiak űzték ezt a sportot, de sok nőt is felfedezhettünk a tömegben.) Nem csak bent a bárokban, hanem a bárok előtti pultokon is fürtökben lógtak az emberek. Mintha a munkaköri leírásuk tartalmazná a napi munka utáni kötelező sört. :)

Borough Market - sajnos már zárva

Sörözés parancsra?

Greenwich-i kirándulásunk után jutottunk el másodszor a belváros legmodernebb részeibe. Ezúttal nem a London Bridge környékén, hanem a Bank - Fenchurch Street vasútállomás - Liverpool Street vasútállomás háromszögbe látogattunk. A cél itt is a modern irodaépületek megtekintése volt, valamint a Leadenhall Market, amely bizonyos Harry Potter filmekben az Abszol út forgatási helyszíne volt. 

Leadenhall Market

Akármerre mentünk Londonban, jellemző volt, hogy a város folyamatos változásban van, mi pedig csak egy pillanatfelvételt láttunk belőle. Ha mondjuk két év múlva visszamennénk, akkor lehet hogy egyes környékekre már rá sem ismernénk. Mindenfelé toronydaruk meredeznek az ég felé, az üres helyeken pedig újabb és újabb épületek fognak emelkedni. A londoniak pedig neveket adnak az épületeknek. Az új irodaépületek már nem egyszerű hasáb formát követnek, igyekeznek valamivel feldobni a formavilágot. Ez persze megmozgatja az emberek fantáziáját is, így születhettek meg az Uborka (Gherkin), a Sajtreszelő (Cheesgrater) vagy a Walkie-Talkie. A negyed hasonlóan impozáns, mint Párizsban a La Défense, viszont annyi a különbség, hogy a párizsi negyed igazából már a külvárosban van, a londoni viszont a belvárosban. Az irodaépületek teljesen átvették az uralmat, úgy tűnt, hogy a belváros nem is rendelkezik lakónegyeddel. 

Walkie-Talkie

Cheesegrater

Sajtreszelő Uborkával

The Gherkin

Megemlítendő még, hogy itt is van egy külvárosi irodanegyed is a dokkok környékén. Ezt a greenwich-i utazásunkkor láttuk még a metróból, ami akkor épp a föld fölött ment. Hihetetlen mennyiségű ember dolgozhat ezekben az épületekben.

Ezennel londoni kalandozásunk végére értünk, bezárjuk Juli és Viktor fényképalbumát. Én még tervezek egy (szokásosnak mondható) technikai bejegyzést a londoni tömegközlekedésről, élelemszerzési lehetőségekről, és a London Passról. A lezárás sajnos egyben azt is jelenti, hogy véget ért az idei nyár, de sebaj allergiaszezon után hamarosan tervezhetjük az őszi kirándulásokat, a jövő évi nagyszabású terveinkről pedig nem is beszélve. Reméljük továbbra is velünk tartanak az élményeink bemutatásában!