Benedek István, a példakép

A túrázás, a természet szeretetét otthonról hoztam, mióta járni tudok, családommal sok időt töltünk a hegyekben, erdőkben. Nem kellenek nagy magasságok, a Sokorói-dombságban is jól érezzük magunkat, de természetesen végigbarangoltuk már az ország kisebb-nagyobb hegységeit is, sőt az osztrák Alpok egyes részeire is eljutottunk.

Ezek alapján mondhatom, hogy a véremben van a túrázás. Mégis egy nagy lökést, inspirációt jelentett, mikor elolvastam Benedek István: Csavargás az Alpokban című fantasztikus regényét. Minden mondata egy élmény volt, hisz nem csak a leírt kalandok érdekesek, hanem a stílusa is lenyűgöző, humoros, kedves. Azóta vágyakozom én is a sziklamászás, és egy-két nagyobb hegy meghódítása után. Talán egyszer én is feljutok a Großglocknerre, ha nem is biciklivel érkezem a lábához. Olvasás közben izgultam az Öregért és Kisemberért, hogy sikerüljön felérniük csúcsra és épségben le is jutni onnan. A könyvben számos, nekem kedves idézet található, melyek egyike a blogunk mottójául szolgáló "Járt utat a járatlanért mindig hagyd el!" mondat, melynek mi apával nagyon gyakran eleget is teszünk.

Mindig mosolyogva tudom újraolvasni a turisták kategorizálását:

"-Négyféle turista van a világon. Először is a kocaturista, aki előkelően kiöltözve és szakszerűen fölszerelve ide-oda lötyög s mindig többet mutat, mint amennyire valójában képes. Például jégcsákánnyal mászik fel a Kals-Matreier-Törlre, hegymászó kötéllel sétál a Bindel-Wegen, csodálatos alpinista teljesítményekről számol be, amelyeknek legfennebb nézője volt vagy olvasója. Ha mégis fölmegy valami komolyabb hegyre, akkor vezetővel cipelteti föl magát - no, szép dolog. Ahová magától nem tud fölmenni az ember, oda ne menjen.

- Szóval ez a kocaturista. Tovább.

- Következik a kulturista.

- Micsoda?

- Kulturista. Olyan kultúrember, aki szereti a természetet. Nem köt magára kötelet, nem vállalkozik erőmutatványokra, fölsétál addig, ameddig kényelmesen feljuthat, pihen és gyönyörködik, nem veti meg a kilátóhelyeken létesített vendéglőket...

- Már látom, hogy ebbe a kategóriába kerülök.

- Reméljük. De - őszintén szólva - az ilyen ember még nem igazi turista.

- Amolyan széplélek, mi? És persze - felnőtt.

Itt az Öreg is közbeszólt:

- Azért nem feltétlenül felnőtt... Vannak köztük egészen rendes emberek.

- Köszönöm. Tovább?

- Az igazi turistát a természeten kívül a teljesítmény is érdekli. Az, amit ő teljesít. Felszereli magát kötéllel, jégcsákánnyal, hágóvassal, ha a szükség úgy kívánja, nekivág a legmagasabb csúcsoknak és örül, ha meghódítja őket. A csúcson kétszeresen jól érzi magát: élvezi a természet szépségét és élvezi a megtett utat, a nehézségek legyűrését...

- Vagyis önmagát. Értem. De mi marad ezek után? Mi a negyedik csoport?

- A fajturista. Olyan, mint a tisztafajú tenyészállat. Abban különbözik az előbbitől, hogy csak a teljesítményt élvezi, minél nehezebb falon mászik föl, minél nyaktörőbb mutatványokra vállalkozik, minél hajmeresztőbb bravúrt old meg, annál boldogabb. Tökéletesen értelmetlen feladatokra vállalkozik: zord északi falakra mászik, holott a déli oldalon kényelmesen feljuthatna, életveszélyes elsőmegmászásokon töri ki a nyakát, napokat tölt viharban a hegyek csúcsán vagy gleccserszakadékokban, hogy a végén eggyel több négyezrest jegyezhessen be a naplójába.

- Ha jól értem - foglaltam össze a lélektani fejtegetést -, a kocaturista önmagát szereti, a kulturista a természetet, az igazi turista a természetet és a teljesítményt, a fajturista csak a teljesítményt. Jól értem?

-Pontosan így van.

-És ti melyik csoportba tartoztok?

- Még egyikbe sem. De igazi turisták szeretnénk lenni."

Én is igazi turista szeretnék lenni. :)

A kedvenc gondolatom pedig, ami csak áttételesen hegymászás, valójában az élet maga:

"Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; minden valamire való embernek kell hogy legyen egy Matterhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matterhorn a szép, ha mégoly festőiesen világítja is meg a hold, hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, hiszen éppen ez az, ami bennünk az állattal közös, hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély. Az állatnak nincs szenvedélye. Él és meghal, közben küzd a létért, ez a dolga. Az ember ott kezdődik, ahol túllép azon, ami benne csak biológia, átadja magát a szenvedélynek, a "léten felüli" küzdelemnek. Egyedül ez lehet szép."