Párizsban szép a nyár... - Múzeumok

A párizsi nyaralásunk alapvetően elég máshogy telt, mint Rómában. Itt sokkal több "bemenős, megnézős" helyen jártunk, múzeumokban, templomokban, míg ott sokkal többet sétáltunk kinn a városban. De ha az ember eljut Párizsba, akkor nem hagyhat ki olyan helyeket, mint a Louvre és a Museé d'Orsay, illetve adtunk egy esélyt a Pompidou központ modern művészeti kiállításának is. Na de csak szép sorjában.

Louvre

Szerdára esőt és rossz időt jósoltak a meteorológusok, így logikusan adódott, hogy ezt a napot töltjük a Louvre-ban, fedél alatt. A tavalyi vatikáni napunkból kiindulva nem is terveztünk mást erre a napra, csak a múzeumra akartuk szánni a teljes szerdánkat. Ahogy jósolták, be is jött, már éjszaka elkezdett esni az eső. Reggeli után el is indultunk, mint mindenhova, ide is metróval jutottunk el. No de a bejáratoknál megláttuk a sorokat, és úgy tűnt, nem csak nekünk támadt ez a remek ötletünk, hogy az eső elől ide menekülünk, hanem Párizs turistának legalább a 90%-a itt sűrűsödött össze. Így, hogy gyorsítsuk valahogy az eseményeket, nem a múzeum sorába álltunk be jegyért, hanem elmentünk a közeli turinform irodába, ahol sorban állás nélkül, és praktikus tanácsokkal ellátva megvettük a Paris Museum Pass-unkat, mely 4 napra nyújtott ingyenes belépést számos múzeumba. Ez kicsit más konstrukció volt, mint Rómában, itt ugyanis nem különböző mértékű kedvezményeket nyújtott, hanem lehetett választani, hogy 2, 4 vagy 6 napra vesszük-e meg, és adott számú napon a kártya 55 múzeum és látnivalóba nyújtott ingyenes belépést. Az Eiffel-tornyon kívül az összes fontosabb helyre érvényes volt, így mi direkt úgy szerveztük meg a programunkat, hogy szerdától szombatig látogassuk végig a belépős helyeket.

Visszatérve a Louvre hatalmas épülete által körülölelt térre beálltunk a sorunkba. Két sor kígyózott végig a híres és hírhedt piramis mellett, az egyik a jeggyel már rendelkezőknek, ide álltunk be mi is, a másik pedig a jegy nélkülieknek. Azt hinné az ember, hogy könnyű dolgunk volt, de nem, rengetegen jöttek már jeggyel, így közel 3/4 órát ácsorogtunk az esőben, várva, hogy bejussunk. Ez az egész hétre jellemző volt, sajnos mindenhova elég soká kellett sorban állnunk, és gyakran azért, mert mindenhol tartottak "rendkívül komoly" táskaellenőrzést, amivel sok mindent nem tudtak kiszűrni, hisz csak messziről belepillantottak, viszont elég jól feltartották a sort.

De aztán sikeresen bejutottunk, és ott állhattunk a piramis alatt kialakított fogadótérben, ahol csak úgy hömpölyögtek az emberek. A tér alatt egy nagy látogatóközpontot hoztak létre, ide érkezünk meg egy mozgólépcsővel, itt vannak a jegypénztárak, ruhatár, könyves- és ajándékboltok is és innen lehet elindulni a múzeum három szárnya felé. Kisebb nehézségek árán mi is leadtuk a hátizsákunkat a ruhatárban, és beszereztünk egy könyvet a múzeumban látható alkotásokról, hogy ne csak nézzük őket, hanem meg is tudjunk róluk valamit. Az otthonról hozott útikönyveink sajnos elég visszafogott tartalmúak voltak, így a Rómában már bevált módszerhez folyamodtunk. Ezek után aztán neki is indulhattunk a múzeumnak.

A kastély első változata már a XIII. században elkészült, és onnantól kezdve az egymást követő királyok folyamatosan bővítették, szépítették az épületegyüttest. Kezdetben egy kis vadászkastélynak készült, majd szép lassan az itt álló Tuileriákkal is összeépült. Miután XIV. Lajos kiköltözött Versailles-ba, a kastélyban csak kisebb hivatalok maradtak, állapota leromlott. III. Napóleon volt, aki újjáépíttette, kialakította mai formáját és a hivatalok mellett múzeumot is létrehozott benne.

Ez a hatalmas, egy nap alatt be sem járható palota három fő szárnyra tagolódik: Richelieu, Sully és Denon szárny; a szárnyakon belül pedig négy szinten láthatók alkotások. A teljesség igénye nélkül a múzeum fő tematikája: francia, német, németalföldi, olasz, svájci, skandináv festészet, egyiptomi, görög, etruszk, római antikvitások. A turisták által legjobban ismert Nagy Galéria (Mona Lisa székhelye) a Denon szárnyban található, de mi érkezésünkkor úgy döntöttünk, nem ott kezdünk. Több okból is, először is reménykedtünk benne, hogy délutánra kicsit megfogyatkozik a tömeg (ez a vágyunk aztán nem jött be, vagy ha mégis, akkor nem akarom tudni, milyen volt a délelőtti embersereglet), másodszor pedig fokozni akartuk kicsit a feszültséget.

Így a Richelieu szárny fele indultunk és a németalföldi festészettel kezdtünk. Elöljáróban leszögezném, hogy nem vagyunk nagyon járatosak a képzőművészetekben, nincs nagy tapasztalatunk és tudásunk, de azért szeretjük a szépet, és emészthető mennyiségben érdeklődünk az ilyen alkotások iránt. Németalföldi műveket korábban még nem nagyon láttunk, de meg kellett állapítanunk, hogy elnyerték a tetszésünket. Sokkal jobban tetszettek ezek a valóságból vett zsánerképek, portrék, mint pl. az olasz reneszánsz által olyannyira kedvelt vallási téma. Persze egy idő után így is azt gondoltuk, hogy elég halott nyulat láttunk (ezeknek a csendéleteknek gyakori kelléke a lábánál fogva felakasztott nyúl), és más témák felé fordultunk.

Pihenésképpen a képek után III. Napóleon szobái felé vettük az irányt. Ahogy már említettem, ő alakította ki a kastély mai, végleges formáját, és a Richelieu szárny első emeletén az egykori apartmanjai láthatók, eredeti berendezéssel. Nagy pompával és fényűzéssel berendezett lakó és dolgozószobáit nézhettük meg.

Vendégségben III. Napóleonnál

Az új fésülködőasztalkám

Leírva nem tűnik soknak, de el is telt a délelőtt és már eléggé megéheztünk, így ebéd után kellett néznünk. A múzeum területén több, különböző kategóriájú kávézó, büfé és étterem várja a megfáradt műkedvelőket. Mi először egy meglehetősen elegáns kávézótól elijedve találtunk egy megfizethető menzaszerű étkezdét, ahol több féle menüből választhattunk. Meg is ebédeltünk, felfrissültünk, és úgy éreztük, készen állunk a Nagy Galéria nyújtotta csodák befogadására.

A Denon szárny első emeletét hívják így, itt találhatók az olasz festészet remekei a XIII-XVIII. századig. Természetesen itt még délután 4 után is hatalmas volt a tömeg, nehéz volt az előrehaladás és a műélvezet, főleg a fel alá rohangáló és idegesen (nehogy kimaradjon véletlenül egy festmény) fényképező kínaiak keserítették meg az itt tartózkodást. De azért mi keményen tartottuk magunkat, és csodáltunk Leonardo műveit (Sziklás Madonna, Keresztelő Szent János, Szent Anna harmadmagával). Nagy élmény volt ez a szárny, hisz sok valóban szép és híres képet láthattunk, csak a sok ember miatt tényleg nem volt olyan felhőtlen az ittlét. Persze nem hagyhatom ki Mona Lisát sem, aki egy külön kis teremben várja a turisták ezreit. Sajnos itt már tényleg akkora volt a tömeg, a szó szoros értelemben oda kellett tolakodni, hogy láthassuk a képet, és ez már az élvezet rovására ment. Mindenesetre azért elmondhatjuk, hogy láttuk, de a múzeum többi alkotás lehet nagyobb nyomot hagy bennünk.

Hömpölyög a tömeg a Nagy Galériában

 Az olaszokat elhagyva a francia festészet felé fordultunk, ahol még számos híres alkotó képeit láthattuk. Ilyenek az alul látható David monumentális festményei vagy Delacroix alkotásai. Ezen a részen a klasszicizmus és a romantika képei tetszettek legjobban, amik valamilyen történelmi eseményt mutattak be.

J.-L. David: Napóleon és Josephine megkoronázása

J.-L. David: Horatiusok esküje

A sok festmény után az antik témák felé vettük az irányt, és a görög szobrok közül csemegéztünk, megtekintettük a két leghíresebb itt őrzött alkotást, a szamothrakéi Nikét és a milói Vénuszt. Most láttam a múzeum honlapján, hogy nagy szerencsénk volt, ugyanis Niké szobrát szeptember 3-tól restaurálásra viszik, így még időben érkeztünk, hogy lássuk.

A szobrok után még tettünk egy utolsó kísérletet egy kis festészetre, ugyanis szerdán a múzeum meghosszabbított nyitva tartással, fél 11-ig látogatható, így nem kellett rohanni, maradhattunk nyugodtan. Újabb adag francia festészettel próbálkoztunk, ugyanis hiányoltuk, hogy nem találtuk meg Delacroix: A Szabadság vezeti a népet c. alkotását, de sajnos ezután sem leltük meg. De ekkorra már telítődtünk a képzőművészettel, és hiába volt még nyitva a múzeum, és volt még hátra számtalan megnéznivaló, mi befejeztük, nem tudtunk már többet befogadni. De nem bánkódunk, lesz miért visszajönni, és legközelebb más részeket megnézni.

Musée d'Orsay

Csütörtöki napunkat a Musée d'Orsay-ban kezdtük, amit talán izgatottabban vártam, mint a Louvre-t, úgy gondoltam, itt hozzám közelebb álló festészetet találok majd, és nem is csalódtam. Maga az épület is nagyon érdekes, ugyanis ez régen egy pályaudvar volt. (Nemrégiben olvastam egy regényt, melyben a főhős a 30-as évek végén még ide érkezik be vonattal.) Azonban miután megszűnt ez a funkciója, állapota nagyon leromlott, már lebontásra is ítélték, de aztán szerencsére megmenekült, és 1986 óta múzeumként várja a látogatókat. Pályaudvar jellegét máig megőrizte, ahogy a képeken is látszik, jól kivehető a nagy csarnok, engem különösen megfogott a díszes órája.

A múzeum jelentős gyűjteménnyel rendelkezik francia impresszionista festményekből, miután megnyílt, a Louvre ilyen irányú képei is átkerültek ide. De az impresszionistákon kívül megjelennek még a neo- és poszt-impresszionisták, naturalisták és a szecessziós alkotások is, nem csak Franciaországból, hanem Európa számos más országából, a csarnok közepén pedig szoborgyűjtemény látható.

Első pillantásra nem tűnt olyan hatalmasnak, de ez is egy elég tartalmas és tömény múzeum. Mivel nem vagyok egy nagy művészettörténész és nem is szeretnék hosszas műelemzésekbe bocsátkozni, csak a két kedvenc témámat emelném ki, amik a legjobban tetszettek. Az első a Toulouse-Lautrec-nek szentelt szoba volt. Az ő képeivel azért már találkoztam korábban is, és számomra ezek fejezik ki az igazi bohém, párizsi életet, ezeket látva remekül el lehet képzelni, milyen is volt az élet a Moulin Rouge-ban, vagy más mulatókban. A stílusa is igazán magával ragadó és kifejező, nem csak a csillogó revü világát mutatja be, hanem a kulisszák mögött, a jelmezből kibúvó valódi embereket is.

A testi fogyatékos Toulouse-Lautrec

Rajta kívül még az impresszionista festmények fogtak meg nagyon. Az általuk kifejezett hangulatok, történetek, színek igazán elgondolkodtatóak, és még ez az a szintje a "ködösítésnek", amit szépnek tartok a művészeteknek. Ad lehetőséget a fantáziálásra, a saját gondolatokra, de mégsem túlságosan elvont, valóban a benyomásokat fejezi ki, hogy milyenek voltak a színek, amikor megfestettek egy tájat, vagy szinte tapintható az állomáson a füst, és mögüle épp csak felsejlenek a házak. De Monet és Manet képei mellett Degas tánciskolai jelenetei is gyönyörűek, és szintén a legszebbek közé tartoznak a gyűjteményben. De nem is akarok többet okoskodni róluk, ezeket mindenkinek látni kell.

Center Pompidou

Szombaton aztán, a múzeumlátogatásokat lezárandó úgy döntöttünk, ha már van a Museum Passunk, adunk egy esélyt a Pompidou központ modern művészeti gyűjteményének. Viktor nagyon lelkes volt, én azért fenntartásokkal kezeltem a dolgokat, tudtam, hogy nem vagyok oda a hipermodern műalkotásokért, elhiszem, hogy ez is művészet, de én nem tudom őket értő módon befogadni. De Viktor meggyőzött, hogy nem csak kortárs alkotók vannak itt összegyűjtve, hanem már a XX. század elejétől kezdve. Így beadtam a derekamat, és teljesen nyitottan álltam hozzá a kiállításhoz.

Már az épület maga is extravagáns, nem csoda, hogy nagy ellenkezéseket váltott ki a megépítése a helyiekből (ha már az Eiffel-torony ellen is tiltakoztak, nem csodálom). Hogy Viktor szavaival éljek, aki remekül megfogalmazta az épület lényegét, úgy néz ki, mint ha ki lenne fordítva, ugyanis csupa cső kívül, belül. A szintek között mozgólépcsővel lehet közlekedni, de ez is az épületen kívül, egy nagy műanyag hernyóban araszol felfelé. Fel lehet menni egészen a tetejéig, ahonnan már remek kilátás nyílik a városra.

A pompidou-i életérzés része, az előtte lévő nagy téren ücsörgés, evés, galambüldözés. Mi is itt ebédeltünk, mielőtt bele vetettük volna magunkat a művészet eme remekeibe.

Mivel, mint mondtam nyitottan érkeztem ide, hagytam magam rábeszélni, hogy a kortárs szinten kezdjük a nézelődést. Hát itt minden van, ami elképzelhető, és valaki által bizonyára művészetnek nevezhető, de be kell vallanunk, mi elég hamar lemenekültünk innen, ugyanis ez a már nagyon nem nekünk való kategória volt. Íme a két legnagyobb kedvenc:

Viktor kedvenc alkotása, és a nagy kérdés: vajon ezt direkt ide komponálták?

Az én kedvenc alkotásom: üveggyapot zongorával

Az 1900-1960-ig terjedő szekcióban valamivel könnyebben emészthető alkotásokkal találkoztunk, volt itt pl. Picasso is, de a másik két nagy múzeum után ezek már sajnos nem nyerték el a tetszésünket. Ami nem is volt nagyon elvont, az meg már átment a túl egyszerű, "ilyet egy gyerek is tud" stílusú ábrázolásba, hamar fel is adtuk, hisz ami nem megy, azt nem kell erőltetni, és megállapítottuk, hogy számunkra valahol az impresszionizmusnál állt meg a művészet. Azért nem bánom, hogy ezt is kipróbáltuk, hisz így gyarapszik az ember tudása, és aki vevő az ilyen fajta művészetre, annak csak ajánlani tudom.

Ez a három múzeum fért bele párizsi látogatásunkban, és mindhárom más miatt jelentett élményt. Akinek belefér az idejébe és az érdeklődési körébe, feltétlenül ajánlom, hogy látogassa meg őket, hisz azért nem mindennapi alkotásokat találhat bármelyik helyen.