Berlinbe érkezésünkkor hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a hétvége a berliniek életében is valami különlegességgel bír. Aztán kiderült, hogy nem elsősorban a berliniek, hanem a müncheniek és a dortmundiak számára különleges, a berlinieknek egyszerűen csak együtt kell élni a rengeteg piros-fehérbe és sárga-feketébe öltözött emberkével. Szemfüles, és labdarúgásban jártas olvasóm már kapisgálhatja a jelenséget. Igen, pont azon a hétvégén (május 21.) rendezték a német labdarúgó kupadöntőt, ahol a Bayern München és a Borussia Dortmund csapatai mérkőztek meg a serlegért. Lényegében az egész hétvégén egy lépést nem tudtunk úgy tenni, hogy valahol egy szurkolói csoportba ne ütköztünk volna, de számomra ez még egy extra dimenziót adott hozzá az ott tartózkodásunkhoz. (A kupadöntő ténye egyébként utólag azt is megmagyarázta, hogy miért volt minden szálloda extrém drága a hétfői árakhoz hasonlítva. Igen, tudom, egy hétfő meg egy hétvége más, de azóta újból megnéztem a szállodánkat, és egy szimpla hétvégére azért egy jó 20%-kal most is olcsóbban lehetne foglalni.)
A szálloda viszonylag közel volt a Potsdamer Platzhoz, így a péntek estére egy rövid sétát terveztünk a térhez. A hotelból kilépve rögtön két érdekes épület mellett haladtunk el, az egyik a
Tempodrom névre hallgató koncert- és színházterem, a másik pedig az egykori
Anhalter Bahnhof (Anhalt pályaudvar) megmaradt főbejárata. A pályaudvar a zsidók deportálásának egyik indító állomása volt. A háborúban súlyosan megrongálódott, majd 1952-ben végleg bezárták.
 |
| Tempodrom |
 |
| Anhalter pályaudvar homlokzata |
A Potsdamer Platz Berlin egyik legkiemelkedőbb tere, és nem csak az itt található magas, modern épületek miatt. Mondanom sem kell, hogy az egykori fal ezt a teret is kettészelte. A határsáv megszűnése valamint a fal leomlása után pillanatok alatt újjáépült a tér, egy végtelenül modern városmagot formálva. A falra csak a mementóként elhelyezett pár betondarab, valamint a már szokásosnak mondható, macskakő nyomvonal emlékeztet. A tér központi épülete, és egyben a leglátványosabb is a Sony Center. Ez tulajdonképp egy hotelekből, éttermekből, irodaépületekből, kávézókból, egy hatalmas IMAX moziból álló együttes. Nem más, mint egy kis, fedett tér, körbeépítve üvegpalotákkal. Hihetetlenül látványos. A németek a világháborús pusztításokból megmaradt régi emlékeket, ahol tehetik, próbálják megőrizni. Így történt, hogy a Sony Center egyik sarkában részben meghagyták, részben egy új kávézóba beépítették a XX. század elején épült
Hotel Esplanade megmaradt faldarabjait is. A hotel az 1920-as évek központi helyszíne volt, ahol Charlie Chaplin és Greta Garbo is rendszeres vendégek voltak.
 |
| Potsdamer Platz |
 |
| Potsdamer Platz "hátulról" |
 |
| Sony Center |
 |
| Sony Center |
 |
| A mai ifjúságnak - szerencsére - ennyi átjutni a "falon" |
A Sony Centerhez tartozik egy Lego bemutatóterem is. De nem csak terem, hanem egy hatalmas szabadtéri Lego zsiráf. :) Ami a zsiráfot számunkra még érdekesebbé tette, hogy a testén egy (Duplo legó elem méretű) geoládát is elhelyeztek. Kétszer mentünk rá. Pénteken még kudarcot vallottunk, pedig én beleadtam mindent, már-már túl feltűnően is. Legalábbis Juli szerint. Nem hagyott nyugodni a szerencsétlen állat, így a szombat esténket is itt fejeztük be, ekkor már egy Dortmund drukkerrel közösen kajtattuk azt a bizonyos elemet, és persze nem meglepetés, Juli szúrta ki a zsiráf jobb hátsó bokájánál. A nap találta volt! :)
Egyetlen teljes napunkat (szombat) mi mással kezdhettük volna, mint a leghíresebb attrakciók egyikével: metróra pattantunk, és elutaztunk a
Brandenburgi kapuhoz. Kétségtelen, hogy monumentális, lenyűgöző látványt nyújt. Bennem azonban (mint épület) annyira mély nyomokat nem hagyott. Ha most összehasonlítom a párizsi Diadalívvel - ami talán nem olyan nagy merészség, lévén mindkettő célja a vezetői nagyság, a háborús dicsőség hirdetése - rám a Diadalív nagyobb hatást tett. Ha viszont emocionális oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor a Brandenburgi kapué a dicsőség. A kapu a II. világháborút követő hidegháborús, kétpólusú világrendszer, majd a fal leomlása után az egység szimbóluma lett. Fura belegondolni, hogy már a mi életünkben micsoda jelentőségű történelmi esemény kapcsolódik hozzá. Először egy nép kettéosztottságának, majd 28 év után történő újraegyesülésének jelképe. Ésszel akkor ezt még azért nem fogta fel gyerekként az ember, de az itt töltött pár nap alatt többször szembesültünk a történelem viszontagságaival, és egyes ideológiák fafejűségével.
 |
| Brandenburgi kapu |
 |
| Quadriga |
Sétánk folytatásaként egy nem kevésbé híres épületet látogattunk meg, a Reichstagot, vagyis a törvényhozás épületét. "Dem deutschen Volke", vagyis "a német népnek", hirdeti a felirat az épület tetején. Erről tudni kell, hogy nem az épülettel egyidős. Az épületet 1894-ben adták át, de a feliratot csak 1916-ban helyezték el a tetején. 1933-ig volt a törvényhozás épülete, amikor is egy tűzvészben leégett. A legutolsó álláspont szerint nem a nemzetiszocialisták
gyújtották fel az épületet, hanem egy magányos holland aktivista, de kétségtelen, hogy Hitler innentől kezdve az országban diktatórikus rendszert vezetett be, a parlamentáris törvényhozást egyszerűen eltörölte. A tűzvész után a háborúban tovább romlott az állapota a bombatalálatok miatt. A német törvényhozás 1999-től ülésezik ismételten, a már teljesen felújított épületben.
 |
| Reichstag |
Ez után a sok komoly hely után, evezzünk egy kicsit vidámabb vizekre, vagyis területekre. A szombati délelőttünket a Reichstag után a Tiergarten (Állatkert) nevű hatalmas parkban töltöttük. Ne tévesszen meg senkit a neve, valójában ez nem egy állatkert, hanem egy közpark. Annyira köz, hogy a szombati napon a már korábban beharangozott futballdrukkerek mellett egy női futóverseny résztvevőivel volt tele a város. Ha nem is a teljes város, a Tiergarten mindenképp. Késő délután, amikor újra visszatértünk a helyszínre, a műsorközlőben hallottuk, hogy 17 000 (!!) kizárólag hölgyekből álló mezőny gyűlt össze a futóversenyen. Sportos egy nap volt, amiből mi sétával vettük ki a részünket! :) (Meg persze lélekben hangolódtunk a saját, a kirándulás után három héttel esedékes félmaraton-váltónkra is.)
 |
| Futóverseny nevezetességekkel |
A Tiergartenben megnéztük Világ Kultúráinak Házát, a park közepén található
Győzelmi oszlopot a tetején található arany szoborral, illetve a futóverseny közben a parkban található egykori szovjet emlékművet is, ami azért volt érdekes, mert a város ostroma után a szovjetek gyakorlatilag abban a pillanatban ahogy betették a lábukat, felhúzták az emlékművet, hirdetve a kommunista propagandát. Másrészt meg azért érdekes, mert később ez a terület Nyugat-Berlin része volt, ennek ellenére mind a mai napig áll még. Mondanom sem kell, hogy minden látnivaló mellett találtunk egy na mit is, hát persze hogy geoládát. Ugye nem leptem meg senkit ezzel? :) Julinak Lipcsében nem volt sok szerencséje a rengetek leolvasgatós, számolgatós multival, ezért itt Berlinben a hagyományos dobozokra mentünk rá, és a szombatunk igen eredményesre sikerült.
 |
| Világ Kultúráinak Háza |
 |
| Bellevue kastély |
 |
| Szovjet emlékmű |
 |
| Ugyanott egy ágyú - geoládával |
Még ebéd előtt a városnézősnek is nevezett 100-as buszra pattantunk, és a belváros másik oldalán található Alexanderplatz felé vettük az irányt. Emeletes busz, első sor, tiszta londoni Double Decker érzésünk volt! Tényleg jó útvonalon haladt a járat, el a Reichstag mellett, félig érintve a Brandenburgi kaput, innen végig az Unter den Lindenen, át a Múzeum-szigeten, és hamarosan cél az
Alexanderplatz. Elkezdtünk szemlélődni, hogy mi is van itt tulajdonképp. Hamar megállapítottuk, hogy egy bazi nagy TV-torony. Persze ez nem volt egy nehéz megállapítás, lévén a város minden pontjáról látszik. A "kilátás a magasból" élményt most (is) kihagytuk, így csak alulról csodáltuk meg. Megkerestük még a téren található világórát is, ami aztán élményorgia a köbön. Vagy legalábbis egykor az lehetett, mert ma már szerintem kevéssé érdekes, vagy látványos. Aztán lehet, hogy csak túlságosan hozzászoktunk már a letaglózó látványosságokhoz. Az én figyelmemet jobban lekötötte a téren összegyűlt több 1000 müncheni szurkoló. Pont akkor indulhatott különjárat a számukra, mert egyszerre csak énekelni kezdtek, és csapatostul vonultak a metróba. Volt rendőri biztosítás persze, de minden nagyon rendben zajlott.
Julival megegyeztünk, hogy ma csak egy gyors ebéd lesz, így beugrottunk a Lipcsében törzshelyünkké vált Backwerkbe. Arra jöttünk rá, hogy amit így kutyafuttában pár napos sétálós városnézés keretei között meg akartunk nézni, azt már láttuk, így a délutánunk hátralevő része már "szabad program" volt. Ez további ládák megkeresését, és sétát jelentett a városban. Elsőként megnéztük a
Vörös városházát. Mondtam már vajon? Berlinben minden sarkon valami építés folyik. Persze van mit behozniuk. A városháza előtt (meg a teljes Under den Linden alatt) metróépítés zajlik, ugyanis ott épp még nem volt. (Mondjuk a pesti Nagykörút alatt sincs még.) A felújítás miatt eltűnt az a medvés szobor, amire Juli még korábbi nyaralásaiból emlékezett. Hiába kutattuk, nem lett meg. (Ugye a medve Berlin címerállata. Egyes vélekedések szerint még a város neve is a Bär-lin-ből származik, ahol a Bär medvét jelent. De ez valószínű, nem igaz.) A környék utolsó ládáját egy Marxot és Engelst ábrázoló szoborpáros lábazatában találtuk.
 |
| Rotes Rathaus Bärrel |
 |
| Marx és Engels |
Jártunk még egyet a Múzeum-szigeten, sokkal kényelmesebb volt így már 25 fokban, mint 10-ben. Mások is így gondolhatták, mert a Spree túloldalán egy napozóágyakkal teleszórt partszakaszon rengeteg ember sütkérezett. A következő két órát kevésbé érdekes részeken töltöttük, majd a Hauptbahnhofon (Berlin főpályaudvara, de erről később részletesen) keresztül visszajutottunk a Tiergartenbe. A belvárosból ekkorra már eltűntek a szurkolók, átvették a helyüket a rózsaszínbe öltözött futók. Nekem igazából ezért is tetszett ez az egész nap. Nem csak világhíres, történelmi jelentőségű épületeket, és helyszíneket látogattunk meg, hanem belekóstolhattunk egy világváros mozgalmas mindennapjaiba is. Ez is egyfajta hangulatot árasztott, és egyszerűen jól éreztük magunkat benne.
 |
| Berlini dóm |
 |
| Zsinagóga |
Volt még a nap folyamán egy emlékmű, amit Juli szeretett volna megnézni, de valahogy mindig elkerültük. Már az este felé közeledve a Brandenburgi kaputól a Potsdamer Platz felé haladva ráakadtunk erre is. A Holokauszt emlékmű egy hatalmas területen elhelyezkedő, betonkockákból álló installáció. A látogató nyugodtan bemehet, akár a közepére is, de számítson rá az ember, hogy végtelenül nyomasztó. Persze nem is az örömszerzés volt a célja az alkotónak vele. Szerencsére nem ezzel zártuk a napot, hanem ezután jutottunk vissza a Sony Centerhez, és kedvenc zsiráfunkhoz újra a geoláda reményében. A találat után már boldogan mentünk vissza a szállásra, hogy onnan még egy rövid vacsorakitérőt tegyünk a már hétfőn kinézett étteremhez a Checkpoint Charlie mellett.
A tartalmas szombati napot egy szolidabb vasárnap követte, mivel már előre tudtuk, hogy ebéd után búcsút kell vennünk a várostól. Hirtelen nagyon sok ötletünk sem volt már, hogy mit nézzük meg. Kapóra jött kollégám, Béla, aki csak szombat este érkezett meg Lipcséből Berlinbe. Vasárnap reggelre a Hauptbahnhofhoz beszéltünk meg találkozót, ahová mi már a csomagjainkat is elhoztuk, és leraktuk megőrző szekrényekbe. A hétvége alatt többször is megcsodálhattuk ezt a legalább 6-7 szintes monstrumot. A föld alatt a mélyben érkeznek a vonatok, a legfelső szinten pedig a helyi tömegközlekedés: a metró, az S-Bahn állomásai találhatók. A kettő között részben még a föld alatt, részben a föld felett modern bevásárló- és tranzitközpont helyezkedik el. Hatalmas forgalmat bonyolít le a pályaudvar, de a tágas tereknek köszönhetően mégsincs zsúfoltság. Más városokhoz képest viszont az információs táblák száma bőven hagyott kívánnivalót maga után. Az első alkalommal viszonylag sok időt kellett eltöltenünk, amire megtaláltuk a nekünk szükséges helyi közlekedési vonalat.
 |
| Hauptbahnhof |
Megérkezett Béla is, és javaslatára villamossal elmentünk a Bernauer Strasséhoz. Nevezetes szakasz, hiszen itt kezdték el építeni a falat, sőt, végeredményben a bontása is ugyanitt kezdődött meg. Történetéről sok felé lehet olvasni,
más blogokon. A városban többfelé megtalálható "Fal emlékparkok" közül talán ez a legnagyobb, leglátványosabb. A határsáv helyén nyomvonalakkal jelölik az egyes technikai akadályokat, sőt egy részen még azt is, hogy a fal alatt milyen irányban húzódtak a menekülők által ásott alagutak. A rezsim rövid idő alatt mindent megtett, hogy megakadályozza a szökéseket, így történt meg, hogy a fal útjába eső temetőből is leválasztottak egy darabot, egy ház lebontása pedig már nem osztott-szorzott. A lebontott házaknak az alaprajzát is kikövezték itt-ott, így be lehet menni oda, ahol egykor a konyha, vagy a kamra, vagy épp a nappali volt. Itt is nagy hangsúlyt helyeztek a hely hangulatára. Aki végigjárja a helyszínt, elolvas és meghallgat mindent, biztosan nem mosolygós arccal fog távozni. Viszont töviről-hegyire megismerheti a hátteret. Egy szakaszon a fal mellett áldozatul esett emberek fotói kerültek kiállításra, már akiről fellelhető volt ilyen fotó. Az egészbe szörnyű belegondolni, de valahol a legnagyobbat az szívta, akit 1989-ben lőttek le menekülés közben.
 |
| Egykori határsáv |
 |
| Áldozatok emlékműve |
 |
| Rekonstruált határsáv |
Különösen sajnálatos volt a sorsa az út mellett épített
Megbékélés templomának. A templom közvetlenül a határ mellett épült, pontosabban a határt közvetlenül a templom mellett húzták meg. Mivel a templom gyülekezete elsősorban a nyugati részből származott, meglepő módon, sokáig engedélyezték a nyugati híveknek a templom látogatását. Később ezt visszavonták, majd a falat is felhúzták mellette, de az épülethez nem nyúltak. Az NDK-s hatalom folyamatosan fejlesztette a falat és a határzárat, egyre biztonságosabbá téve azt. Végül csak 1985-re jutottak oda, hogy már végképp ki nem állhatták a templomot, és egyszerűen felrobbantották. Szintén csak pár évvel a "vég" előtt. Bár, ha azt nézzük, hogy 1989 januárjában az NDK fő-főnöke, Erich Honecker kijelentette, hogy a fal még 50, sőt még 100 év múlva is állni fog, nem is oly nagy meglepetés a pusztítás.
 |
| Megbékélés kápolnája |
 |
| "Ez a ház korábban egy másik országban állt" |
A Bernauer Strassével bezártuk a hétfőn a Checkpoint Charlie-nál kezdett kört. Ha nem is mindent, de nagyon sok dolgot megtanulhattunk a német kettéosztottság időszakáról. Napunk hátralevő részében - a változatosság kedvéért - még sétáltunk egy jó nagyot a városban, lényegében érintve mindent, amit hétfőn, illetve szombaton már láttunk. A Brandenburgi kapunál búcsút vettünk Bélától, majd a főpályaudvar érintésével a reptér felé vettük az utunkat.
 |
| Brandenburgi kapunál |
A repülőtéren még egy fura közjáték részesei lettünk, főleg Bélának lett ebből gondja. Mi előzetesen az 5 óra körül induló budapesti járatot, míg Béla a későbbi 21:30-kor indulót választotta. Amikor átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, akkor vettük észre egy nagy táblán, hogy a fél tízes járatot törölték. Gyorsan felhívtam Bélát, persze esélye nem volt már elérni a gépünket. Viszont legalább tudta, hogy mi a helyzet, és a reptéren sikerült elintéznie, hogy müncheni átszállást követően még aznap hazaért Budapestre. Majdnem hasonló sorsra jutott német kollégánk, Hans is, aki terv szerint a mi gépünkkel jött volna Budapestre, csak épp majdnem lekéste. Az utolsó percben befutott, így még a hazafelé útra is maradt lehetőség egy kicsit a német nyelv gyakorlására.
Már legelső lipcsei utamkor megbeszéltük Julival, hogy ha lesz még lehetőségem munka miatt Németországba utazni, akkor megpróbáljuk megszervezni, hogy ő is jöjjön velem. Szerencsére ez jobban sikerült, mint ahogy gondoltuk. Ő már Lipcsében is jól érezte magát, szerintem ez a bejegyzéséből is látszott. A keretező berlini kaland pedig tökéletessé formálta ezt a tartalmas német hetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése