Bia 25 teljesítménytúra

Dátum: 2016. 04. 03.
Táv: 25,3 km
Teljes átlagsebesség: 4,1 km/h
Teljes szintemelkedés: 700 m (becsült érték)
Nehézségi fok: ***

Valamikor a célba érkezés előtt kicsivel Juli azt kérdezte tőlem, hogy miért kaptam rá így mostanában a teljesítménytúrázásra, ahhoz képest, hogy korábban megállapítottuk, hogy az nem feltétlenül a mi műfajunk. Nos, valóban, miért tudtuk le már az idei második teljesítménytúránkat is, míg korábban ez a műfaj tényleg messze elkerült minket? Természetesen egy könnyed kirándulás is szép, kellemes és felszabadító lehet. Mégis úgy alakult, hogy a saját kirándulásainkat változatos kalandokkal próbáljuk színesebbé tenni. Az első ilyen kaland a geocaching volt, ezt követte, hogy elkezdtük a Kéket, majd most a legutolsó motívum a teljesítménytúra. Már egy ilyen kaland is színesítheti a kirándulásokat, de ezek akár kombinálhatók is, mint ahogy a mai Bia 25 teljesítménytúrán is közbeiktattuk azért pár láda megkeresését.

Szóval Biatorbágy. Valamiért mindig meglep, hogy ez is egy összevont település, Biából és Torbágyból jött létre a XX. század közepén. Ezt a helyszínt választottuk felkészülésként egy újabb tervezett mátrai teljesítménytúrához. (Hohó, egy hét múlva Mátrabérc! Illetve nekünk csak Muzsla, de az is épp elég kihívás lesz.) Ellentétben a Mátrabérccel, a Bia 25 túra idejére gyönyörű kirándulóidőt jósolt a meteorológia. Nem voltunk restek, vasárnap is képesek voltunk 6:50-kor kelni, hogy még elcsípjük a rajtot. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik az utolsó pillanatra hagyták az indulást. A rajtnál a megérkezésünkkor volt is egy kisebb fejetlenség, hogy kinek melyik sorba kell beállnia. A segítségként ott levő ifjak inkább díszletet jelentettek, vagy a tömeget növelték, de nem sok hasznos infóval láttak el minket. Olyan sok induló volt, hogy parkolni legalább egy fél kilométer távolságban tudtunk csak a starthoz képest. 

A nevezők sora

8:40-kor vágtunk neki a kalandnak. Menet közben nagy nehézségek árán sikerült összeszerelni a túrabotjainkat, utána viszont rohamléptekkel közeledtünk az erdő felé. Ekkor még tömött sorokban haladtunk előre, a Felező és a teljes távot teljesítő csapat közösen vonult. A Felező távot elsődlegesen családok választották, de magunk is láttunk 5-6 éves forma gyerekeket végigmenni a teljes távon. Az egyik kislánynak kb. 20 kilométer megtétele után az volt a legnagyobb baja, hogy már harmadszor csuklott aznap. Aranyos volt, ahogy kifakadt. :)

Túraindító

Biatorbágyról automatikusan mindenkinek eszébe jut egy név, Matuska Szilveszter, és az ominózus robbantás. Ez nekem is meg volt, az már viszont annál kevésbé, hogy Biatorbágy ilyen dimbes-dombos vidéken terül el. Nem is értettem a kiírás alapján, hol fog nekünk összegyűlni az a 700 méter szintemelkedés. Persze egy 50 méteres dombot is meg lehet mászni 14-szer egymás után, csak hát abban semmi izgalmas nincs. Szerencsére itt egyáltalán nem ez volt a helyzet.

Éppen beértünk az erdőbe, már jött is egy kisebb emelkedő, majd hamarosan egy meredek lejtő: indult a hullámvasút. Szerencsétlenségére egy hölgynek az első lejtő már a végállomást jelenthette, mert lecsúszott a lejtő aljára, és ott elég csúnyán összetörte magát. Voltak aki hamar a segítségére siettek, mi már inkább az esemény vége felé haladtunk el mellette. További utunkat már nem kísérte hasonló balszerencse.

Ilyen meredek szakasz is volt

Vidáman, miután megmásztam és ládáztam

Sokkal inkább a változatos és szemet gyönyörködtető táj. A nap során jártunk réten, erdőben, sziklákon, tóparton, patakmederben, horhosban, kitett sziklás ormokon. A virító, de még egyáltalán nem forró napsütésben egyszerűen jó volt kint lenni a szabadban. Nem igen csak mi éreztük ezt. Na, de vissza a túrához: ahogy az előbb említettem az első szakasz egy hullámvasút volt. De volt olyan szakasz, ahol vicc nélkül, 45 fokos emelkedőt kellett megmászni. Azért itt veszélyes is volt, ahogy a kirándulók szinte zárt oszlopban próbáltak felkapaszkodni az emelkedőkön. Vigyázni kellett a botokkal is, hogy valakinek ki ne üssük a szemét. Juli nem híve a nagyon meredek emelkedőknek, de most még ő is zergeként közlekedett. Na most vagy én hajtottam túlzottan, vagy csak ennyire fitt mostanában. :)

Reggeli kilátás

A reggel még szükséges kabátok és pulcsik hamar lekerültek, innentől már egy szál ingben mentünk tovább, annyira jó idő volt. Hiába, egyszer csak ránk köszönt a tavasz végre. Nem csak mi, a természet is ugyanezt érezte. Már a héten a városban is érzékelhető volt, hogy a vegetáció éledezik, de itt az erdőben ez még jobban megfigyelhető volt. Juli próbált is tanítgatni egy-két virágnévre, de ez nálam egyik fülemen be, a másikon ki típusú ismeret. Vagy nem ismeret. Fényképezni azért sikerült párat közülük.

Százhalombatta a távolban

Hamarosan (még egy-két kisebb emelkedő után) szétvált a két táv, és kb. ugyanerre az időre már a futók is befogtak és lehagytak minket, ezért innentől kezdve már kevesebben és könnyebben haladtunk előre. Kb. ugyanekkor a hullámvasutazás is befejeződött, a viszonylag sík terepen itt már jobban rá lehetett kapcsolni. (Bár ahogy így a magassági metszetet nézem, az csak érzésből volt sík, mert könnyen haladtunk előre. Valójában ereszkedtünk szépen.) Az erdőből is kiértünk egy rétre, és a jó tempóban hamarosan eljutottunk Sóskútra. Itt volt az első frissítőpont, ahol kaptunk vizet, sós és édes rágcsálnivalót is. Egy szegény család itt jött rá, hogy nekik a felező útvonalon másfelé kellett volna menni, de innen már igazából mindegy volt, hogy előre vagy hátra. Pont a hosszú túra felénél jártunk.

Sóskút felé közeledve

Sóskútról a kifelé vezető út a Kálvária dombon keresztül vezetett. (Tulajdonképp a teljes túra a Biatorbágy -- Sóskút -- Biatorbágy piros sáv turistajelzést követte le, eltéveszteni sem nagyon lehetett.) A domb nagyon látványos, ahogy a Benta-patak völgyéből hirtelen kiemelkedik. A keresztút stációi már messziről láthatók. A túrázók majdhogynem zarándokoknak tűntek távolról nézve, akik épp a keresztutat járják a Golgotán. Aztán mi is csatlakoztunk hozzájuk. 

Jó tempót mentünk ekkor, a teljes átlagsebességünk egyre emelkedett. Nem is nagyon álltunk meg pihenni, de hát végülis ez mégis csak egy teljesítménytúra. Hamarosan elhaladtunk a (nagyon frappáns nevű) Peca-tó mellett, ami a Benta-patak felduzzasztásából származik. Körös-körül stégek veszik körbe, és a jó időnek hála majd mindet el is foglalták a horgászok. Vagy épp a pihenőt tartó turisták. 

Peca-tó

Újra erdő következett. Tulajdonképp ez ugyanaz az erdő, amiben egyszer a másik oldalról már jártunk, csak épp most a nyugati oldalról kezdtünk neki a mászásnak. Megállapítottuk, hogy bár a Felező túra tényleg csak a fele táv a teljesnek, viszont ők az elejétől a végéig megállás nélkül csak emelkednek, ereszkednek. A mi távunk ilyen értelemben nem volt "annyival" nehezebb. Ekkor érkeztünk el utunk leglátványosabb szakaszához, a Nyakas-kőhöz, illetve a sziklafalhoz. Én egy láda apropóján felszaladtam a Nyakas-kőre is, ahonnan pazar kilátás nyílt a tájra. Aztán persze Julinak is igaza lett, hogy a szomszéd sziklaperemről (amely felé a túra is vezetett) ugyanez a kilátás fogadott még egyszer, de hát a láda, ugye! :)

Nyakas-kő

Fent a turistaút elég közel vezetett a sziklaszirt pereméhez, óvatosan kellett haladni. A sziklában érdekes repedések voltak megfigyelhetők. Meg olyan hanghatás volt ahogy haladtunk előre, mintha mindjárt beszakadna alattunk valami barlang, vagy pince. (Ez jutott eszünkbe: "Tutajoskám, ezen nyugodtan ugrálhatsz. Az öregek tudtak építkezni. Olyan, mint a vas.") Hogy mi is volt ez, az nem derült ki, viszont tényleg rengeteg pincét vájtak idefent a sziklába. Ahogy folytattuk az utunkat, legalább 5-6 pincelejáró mellett haladtunk el. A nehezén ekkor már túl voltunk, tulajdonképp még egy laza pár kilométeres ereszkedés maradt hátra a célig.

Célba érkezésünk sikeres volt. Még úgy is, hogy többször megálltunk ládát keresni, a 7 órás szintidőt 6 óra 4 perc alatt teljesítettük. A GPS szerint a megtett táv 25,3 kilométer volt, a szintemelkedés pedig 730 méter. Utóbb szokott lenni a pontatlanabb adat, de most meglepően jó becslésnek tekinthető a kiírás 700 méteréhez képest, valamint beleszámolva hogy én a GPS-szel még a Nyakas-követ is megmásztam. Azért az oklevelek és a kitűzők átvétele után jó volt kicsit leülni és megenni a maradék csokis kekszünket. (Egész pofás kitűzőket kaptunk, nem csak a klasszikus nyomtatott fajtát.) 

Mondanom sem kell, hogy a Viadukt láda megkeresése volt a levezetés. Készítettünk még pár képet, aztán irány vissza az autóhoz. Nagyon kellemes kis napot sikerült összehoznunk így a tavasz elején. Remélem sok hasonlóban lesz még részünk idén is. Vajon mi lesz április 9-én a Muzslán? Az időjárás előrejelzések szerint még az is lehet, hogy a Téli Mátrához hasonlóan a Muzsla főpróbájaként beütemezett gyakorló túra lesz a fő attrakció. Szombat reggel kiderül.