Kéktúra 23. szakasz - Bükk

Nagyon rákaptunk az Országos Kéktúrára. Már a tavaly tavaszi kirándulásunkat is az OKT motiválta részben, az idei kirándulásunkat pedig már egy az egyben a 23. túraszakaszra fűztük fel. Időközben Juli ajándékba kapott Kéktúra atlaszt, kéktúrás fotóalbumot, egy másik élménybeszámolós könyvet. Mind-mind csak növelte a lelkesedésünket olyannyira, hogy még haza sem értünk, már a következő szakasz kiválasztásán, valamint annak logisztikáján gondolkodtunk. Ne rohanjunk azonban ennyire előre, lássuk hogyan telt a kalandos bükki kirándulás.

Tervezetten élünk, ezt ha akarnánk sem tudnánk tagadni, ami nagyjából abban nyilvánul meg, hogy legalább három hónapra előre ismerjük a programunkat, mikor hová utazunk hétvégente. Így történt, hogy a májusi, idén Pünkösddel egybekötött kirándulásunkat már valamikor március elején megterveztük, sőt még szállást is foglaltunk hozzá. Ki tudta, ki gondolta volna akkor, hogy május végén az időjárás ilyen szeszélyes lesz, mint az elmúlt időszak volt? Egész héten folyamatosan figyeltük a három legnagyobb időjárás-jelentő oldalt. Ahány hely, annyiféle hőmérséklet, időjárás, csapadékmennyiség. Egyben nagyjából mindenki egyetértett: május 21-től kezdődően több napon keresztül esni fog. Na ilyen előrejelzés mellett merjen az ember nekiindulni a hegynek. Magunk sem tudtuk mi tévők legyünk, végül azonban úgy döntöttünk, hogy nekivágunk.

Május 21. a Magyar Honvédelem Napja, Julinak munkaszüneti nap. Ráadásul munkája elismeréseként kapott egy szabadnapot is, amit 22-én használt fel, így nyújtva 5 nap hosszúságúra a pünkösdi időszakot. Az említett két napot én szabadságból vettem ki, Domoszlóra, a bázisunkra már 20-án este leautóztunk. A tervezett túra előzetesen három napos volt, Putnoktól Sirokig. Ez így igazából nem is csak egy, hanem rögtön két OKT szakaszt (22. és 23.) foglal magába, az össztáv az igazolófüzet alapján kb. 74 kilométer. A három napos terv a 74 km közel egyenlő részekre tagolásával jött létre, végül is úgy gondoltuk, hogy 25 kilométert egy nap meg tudunk tenni. Hogy vajon három napon keresztül is tudjuk-e tartani az ütemtervet, azt előre persze nem tudtuk. Nézzük sikerült-e!

1. nap

Dátum: 2015. 05. 21.
Táv: 33,4 km
Mozgási idő: 6h 49m
Mozgási átlagsebesség: 4,9 km/h
Teljes szintemelkedés: 1088 m
Nehézségi fok: *****

Útvonal:

Putnok - Három-kő-bérc - Uppony - Lázbérci-víztározó - Dédestapolcsány - Mályinka - Bánkúti síház

Hosszas logisztika, tervezés, gondolkodás, átvirrasztott éjszakák (na ez azért már talán mégsem) után azt találtuk ki, hogy Domoszlóról két átszállás (Eger, Ózd) és három buszos szakasz után Putnokról támadjuk meg a Bükköt. A terv idáig jól működött, a csatlakozások zökkenőmentesek voltak. Domoszlón még majdnem a nap is sütött reggel, ezt jó jelnek vettük, így mertünk egyáltalán nekivágni az egésznek. Persze Ózdon már csepergett az eső. Hát remek. Putnokra érve a csapadék már elállt, így kellemes időben indultunk neki a jelzett 25,9 kilométernek.

Szemfüles olvasóink rögtön láthatják, hogy itt valami csalafintaság van a dologban. Hát hogy a tökben lett a 25,9 kilométerből 33,4?! Például úgy, hogy az igazolófüzet pecsételőhelytől egy másik pecsételőhelyig méri a távolságot, ami Putnokon a vasútállomás. Viszont mivel mi busszal érkeztünk, a vasútállomásig még el kellett gyalogolnunk, ami már 1,3 kilométer plusz volt. Azt már az elején éreztük, hogy a teljes kirándulásunk alatt nagy geoládázásra nem lesz lehetőség, meg az időjárás miatt sem akartunk nagyon sok kitérőt tenni, így a putnoki ládába már bele sem kezdtünk. 

A vasútállomáson egy gyors pecsételés és túraindító szelfi után kezdődött a kaland. Az első darabon egy műúton sétáltunk dél felé, az első célpont, Uppony felé. A közeledő hegyek előzetesen is sokat ígértek. Szép környék ez. Már az út első szakaszán megállapítottuk, hogy nekünk az igazi nomád túrázás, sátorral, hálózsákkal mennyire nem való. A gondosan, három napra összekészített minimális cókmók is húzta a vállunkat már az első kilométerektől kezdve. Gyúrtunk mi korábban lábra, de úgy látszik hasonló túrákhoz vállra is kellene egy kicsit. Persze ekkor még a zsákokban voltak az esőkabátjaink, esőnadrágjaink, az összes szendvics, ilyesmi. 

A Sajó

A műút után beértünk végre az erdőbe, elindultunk felfelé. Tényleg igaz, hogy a Bükkben a bükkfák sokkal alacsonyabb magasságban is elkezdődnek már, mint akár a Mátrában, vagy más helységekben. A csendes sétát nem zavarta semmi, hallgattuk a madarakat. Az egész három nap alatt alig találtunk embert a turistaúton, bizonyára az időjárás vette el sokak kedvét a kirándulástól. Na meg persze csütörtök dél volt. Uppony előtt alig egy kilométerrel várt minket egy elég nagy meglepetés. Juli nagyon alaposan készült a túrára, már ő is jelezte előzetesen, hogy Uppony előtt a Kék eltér az igazolófüzetben szereplő útvonaltól. Ez a tény már a valóságban a jelzések formájában is megnyilvánult. Csak arra nem számítottunk, hogy az előzetesen 2,3 kilométerre jelölt szakasz helyett 5,3 kilométert kell körben megtennünk. Júlia nap ugyan csak pénteken volt, ez nem a legkellemesebb meglepetések közül való volt. Cserében az első nagyszerű kilátópontunkat értük el a kitérő során. Láttuk lent Upponyt, a szorost is. Festői táj.

A távolban Uppony

OKT pecsételés

Upponyi-szoros

Uppony nagyon kis csendes, barátságos településnek tűnik. Nem mellesleg rendezettnek. A pecsételőhely nem volt nyitva, de szerencsére a párna a pecséttel a kerítés tetejére ki volt téve. Pihentünk pár percet mielőtt a szoros felé vettük volna az irányt... ahol annak rendje és módja szerint el is ért minket a várva várt eső. (Megjegyzés: várta a franc.) Két nagyszerű dolog történt, ugyan még az előző hétvégén: eszembe jutott hogy vegyünk a hátizsákjainkra is valami esőálló alkalmatosságot, illetve a Hervisben, ahová ezért mentünk, Juli apukája (úgyis mint apósom) a figyelmembe ajánlott egy remek kis esőnadrágot. Életemben nem gondoltam volna, hogy nekem igényem van ilyesmire. Nem erőltette nagyon a dolgot, de fő a biztonság alapon, belementem a vásárlásba. Hogy mennyire igaza volt, az a Lázbérci-víztároló mellett megtett szakaszon bizonyosságot nyert. Az esőnadrág, a szintén nemrégiben kapott esőkabátom és a hátizsákra vett huzatoknak köszönhetően semmi problémát nem okozott számunkra a csapadék. 

Lázbérci-víztározó

Pont akkora hagyta abba az eső, mikorra elértük a tó déli részét, illetve Dédestapolcsányt. A tóból, valamint a szorosból sajnos nem sokat láttuk, mert eléggé sietősre vettük a figurát, hátha a faluban valami beállóban át tudjuk vészelni az időt. Annyit megállapítottunk, hogy Dédestapolcsány legalább olyan hosszú, mint a víztározó, pedig az se kismiska. A 22. kilométerünkhöz érve jól esett egy kis pihenő, meg valami uzsonna, szinte hihetetlen, de tűző napsütésben. A lábaink már ekkor jelezték, hogy "hohó, ez egy kemény nap lesz". Röviden lefényképeztük a falu szélén található kastélyt, meg a nagy sziklát, aztán jött Mályinka. 

Dédestapolcsány

Mályinkáról a geocaching oldalon olvasható, hogy milyen nagyszerű helyen fekszik, festői környezetben. Ez abszolút helytálló megállapítás. A fennsík északi lábának terül el, vagy még inkább kúszik mindenfelé a szabdalt dombok között. Betértünk a Sanyi kocsmába és kértünk két almalevet, valamint a pecsétet. Gyors időjárási helyzetjelentés azt mutatta, hogy aznapra már nem lesz különösebb gond. Délután 4 óra volt, innentől kilométerben már nem volt sok, ellenben szintben még csak most jött a java. Megtaláltuk viszont a kirándulásunk első ládáját! Bizony! Rögtön egy multit, aminek első pontja a faluban két részre bontott templom (templom+különálló harangláb) közelében feküdt (eléggé muglis környezetben), a második pont pedig fent a kilátónál virtuális formában. Nem is értettem ezt a logikát! Nagyon tetszett a falu, a kilátóból persze csak Juli látott ki. 

Mályinka felé már látszik a Bükk

Templom és harangláb Mályinkában

Templomkapu Mályinkában

Távolban a Lázbérci-víztározó a mályinkai kilátóból

Kilátás a falura

A mályinkai kilátó

Itt jött aztán a java! Szentül meg voltunk győződve arról, hogy most már csak felfelé visz az út. Hát nem! A kilátótól még lazán ereszkedtünk egy 50 métert, jócskán hullámzott a vidék. Majdnem 28 kilométer után következett a fekete leves. (Nem, most nem az esőre gondolok, hanem a magasságra.) Ekkor már igencsak fáradt lábunk a legkevésbé sem kívánta már a mászást, pedig volt belőle részünk elég. A következő kicsivel több, mint 5 kilométeren emelkednünk kellett 600 métert. Fárasztó volt, na! Kicsit emelte a lelkesedésünket egy végre megtalált szalamandra is. Nem is egy, rögtön találtunk úgy ötöt is. A Dédes vár alatti nyeregbe felérve szuszogtunk egy jó sort. A probléma ezután még súlyosbodott. Bár nem számítottunk rá, mégis kaptunk egy jó kis esőt megint a nyakunkba. Először csak csendesen, de ahogy haladtunk Bánkút felé, egyre durvább lett. Az egészen hosszú és meredek emelkedő legvégén már majdnem éjszakai sötétség és felhő kombinációja kísérte utunkat. Sajnos ezen a szakaszon megint nem tudtunk a környezetre figyelni, csak arra, hogy végre elérjük a célunkat.

Mászás Bánkút felé

Egy fürge szalamanó

Utolsó kilátás, aztán meg sem álltunk Bánkútig

A tetőre kiérve már nem csak esett, de szakadt, és az általam előzetesen legjobban félt villámlás és dörgés is megérkezett. A tavalyi jósvafői élményeket nem igen szerettem volna átélni. Az esős szakaszok alatt sokszor eszembe jutottak a klasszikus Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozat képei, amikor szakadó esőben bandukolnak Rockenbauerék, a stábról már nem is beszélve. Ezek is erőt adtak a nyafogás visszafojtásához, még ha nem is mindig sikerült. A szerencsénk az volt, hogy innentől már csak pár száz méter volt hátra a turistaházig, az első szálláshelyünkig. Kicsit nehezen, de bejutottunk. A szállásadó saját bevallása szerint sem nagyon számított már rá, hogy megérkezünk az este folyamán, de mi kitartóak voltunk! Megérdemelt vacsoránk egy kiadós adag sztrapacska volt, ami előtt melegítőként "kénytelen" voltam meginni egy jófajta pálinkát. 

Távolságban (legalábbis a GPS számítógépe szerint) beállítottuk a rekordunkat, a Mátraszentistván - Domoszló szakaszt. Most is 33,4 km-t mutatott a GPS. És bár akkor több volt a szintemelkedés, de nem mindegy, hogy mikor: a túrán folyamatosan elosztva, és 20 kilométer után már csak ereszkedéssel, vagy az utolsó 5 kilométeren megtéve az emelkedés legnagyobb részét. Pláne esővel az ember hátán. A vacsora, majd egy gyors zuhany után már nem is igen akartunk mást, csak gyorsan bebújni az ágyba, és aludni.

2. nap

Dátum: 2015. 05. 22.
Táv: 30,6 km
Mozgási idő: 6h 34m
Mozgási átlagsebesség: 4,7 km/h
Teljes szintemelkedés: 968 m
Nehézségi fok: ****

Útvonal:
Bánkúti síház - Faktor-rét - Mély-sár-völgy - Zsidó-rét - Három-kő - Tar-kő - Kis-Virágos-hegy - Cserepes-kő-barlang - Pes-kő-kapu - Őr-kő-ház - Zöld-rét - Bél-kő-nyak - Lak-völgyi-tó (Szomjas Csuka vendéglő) - Bélapátfalva - Ciszterci Apátság - Telekessy-üdülő

Reggel újult erővel ébredtünk. Juli egy kicsit nehezebben mászott ki az ágyból, de én víg voltam és derűs. Nem úgy, mint az időjárás, bár épp nem esett. Megreggeliztünk, és már gondolkodás nélkül esőnadrágban indítottuk a napot. Egyrészt nem húzza a hátunkat, másrészt tudtuk, hogy úgyis szükség lesz rá. Nem maradhatott ki a pecsét sem. Az indulás után rögtön beleakadtunk egy másik szállóba is. Utólag kiderült, hogy mi a "síházban" szálltunk meg, a kicsit feljebb található Fehér Sas volt a "turistaház". Bár így utólag mindegy is. A reggel első öröme a kerítésre kitett hatalmas tájfutó térkép volt. :)

A Bánkúti síház, első éjszakás szállásunk

Már "csak" ennyi van hátra, de ez átverés, sokkal több volt

Túraindító kép a Fehér Sas, és egy tájfutó térkép előtt

Én még sosem jártam a Bükk-fennsíkon, de hamar megtapasztaltam a szépségeit. Tipikus mészkőfelszín a mindenütt véletlenszerűen felbukkanó töbrökkel. Hol az erdőben a fák között, hol egy kisebb réten láttunk belőlük rengeteget. Ismét megállapítást nyert a tanulmányi kirándulások létjogosultsága. Egy ilyen helyen mennyivel egyszerűbb megtanítani a diákoknak az egyes természeti formákat. És itt még csak sokat sem kell feltétlenül utazni (nem úgy mint egy gleccser-völgyhöz, lásd Hochkönig és környéke).

Töbrök

Több töbör

A menetrend szerint érkező eső a Zsidó-rét környékén ért minket, ami arra késztetett főleg engem, hogy egy esőbeálló után nézzünk.Így utólag végiggondolva nagyobb volt az eső füstje, mint a lángja, de azért egy jó nagy adag vizet sikerült megúszni. A Zsidó-rét is egy nagyon szép vidék, kár hogy nem láttunk belőle többet. A kitérő újabb 3 kilométeres pluszt tett rá az eredeti terveinkre. Ha már eredeti tervek: valamiért Juliban sikerült elültetni azt a gondolatot, hogy ez a második nap csak egy könnyed kis séta lesz, minimális szinttel és úgy 20 kilométerrel. Csak hogy lelőjem a poént: természetesen nem ennyi lett a vége, amit Juli többször szóvá is tett a nap folyamán.

Ezután következett a teljes kirándulásunk talán legszebb része, a Három-kő és a Tar-kő csúcsai, valamint az ott található kilátás. Az egyik pontról látszik a másik, na meg a Bükk teljes déli része. Rögtön látszik, hogy a hegység nem pusztán a fennsíkból áll, a fennsík peremének élés letörésén túl még számtalan kisebb-nagyobb hegy, vonulat található. A kisebb-nagyobb hegyeket úgy értsük, hogy még a legkisebb is nagyobb, mint mondjuk a teljes Velencei-hegység. Jól látszanak odafentről az erdőművelés foltjai is, de látszott Felsőtárkány, valamint még Eger is a távolban.

Mindkét csúcs közelében található egy-egy geoláda is, amit már egyszerűen nem hagyhattunk ki. Bár a Kék nem vitt el szorosan a Három-kő mellett, oda egy kis kitérőt kellett tennünk (ami persze tovább szaporította a nem tervezett métereink számát), ehhez képest a láda már csak alig pár méterre volt. 

Három-kő

Kilátás a Három-kőről, előttünk a Tar-kő

Tar-kői panoráma

A Tar-kőn értük el az abszolút magasságunkat, valamivel 950 méter fölé jutottunk. Ennek megfelelően innentől ereszkedés következett egy darabon. Érintettünk egy hangulatos ősbükköst, láttuk az egykori Szilvásváradi Állami Erdei Vasút maradványait, legalábbis a nyomvonalat kijelölő töltéseket. Ezután átvágtunk több, látványos karrmezőn mielőtt eljutottunk volna a Cserepes-kő-barlanghoz. A barlang arról híres, hogy egyfajta nomád szállásként funkcionál. Ha a turista úgy gondolja, akár meg is alhat benne. A deszkákból, lapokból ácsolt fekvőalkalmatosságokon kívül még egy kályha is található bent, sőt a füstje ki is van vezetve a külvilágba. Pillanatnyilag jól jött, hogy kicsit kiálljunk a szeles időből, de azt is megállapítottuk, hogy tényleg nomád módja a túrázásnak ha arra kényszerül az ember, hogy itt aludjon. Mi mindenesetre nem kaptunk hozzá kedvet. Pecsét és tovább.

Egy ent a bükki Őserdőben

Karrmező

Ősöreg juharfa a bükkerdőben

Karrmező még mindig

Szerencsére nem kellett itt aludnunk

Lassan eljutottunk oda, hogy a mai nap során is elkezdett szaporodni mind a kilométer, mind a szint. Főleg az utóbbi volt meglepő az előzetes érzések alapján. Itt is hullámoztunk bőven. Egy ponton átvághattunk volna egy másik turistaútra, rövidítés céljából. Ha már úgy döntöttünk, hogy kéktúrázunk, akkor természetes, hogy nem éltünk ezzel a lehetőséggel, még akkor sem, ha már sejtettük, hogy mai nap is közelebb lesz a 30-hoz, mint a 25-höz. Pont ez a tény volt, ami miatt a Bél-kő tetején található ládát is kihagytuk, nem akartunk még plusz 2 kilométert belegyűrni a lábunkba. Miután megkerültük az Őr-kőt (a kulcsosház mellett találkoztunk először más turistákkal), illetve az Ördög-hegyet, ereszkedni kezdett az út. Nekem az emelkedés helyett az ereszkedés inkább az, ami problémát okoz, de kész szerencse hogy nálunk voltak a botjaink. A lefelé vezető út elég csúszós, sáros volt. A katonasírok után már csaknem lent voltunk teljesen.

Őr-kő-ház

Bélapátfalva felé tartva hasonló érzéseink voltak, mint egy nappal korábban Dédestapolcsányban, miszerint a lábaink már eléggé elfáradtak. Nem volt különösebb probléma, pláne mivel terv szerint hamarosan megérkeztünk a Szomjas Csuka nevű vendéglőhöz, ahol megvacsoráztunk. Ez egy igen pofás kis vendéglő, szép környezetben a tó partján, kilátással a korábban kissé lebányászott Bél-kőre. Juli evett egy pisztrángot, én pedig egy francia hagymaleves után egy harcsapaprikást. Mindegyik nagyon finom volt, és nem is volt kimondottan drága. Még OTP SZÉP kártyát is elfogadtak.

Cementbánya Bélapátfalván

Juli pecsétel

Juli ezt nagyon megérdemelte az elmúlt két napban

Itt vacsoráztunk, jó hely, menjetek!

Hogy ne legyen teljesen nyugodt a napunk vége, még vacsora után el kellett jutnunk a Telekessy erdészházhoz, a második szálláshelyünkhöz is. Majd elfelejtettem mondani: ismét megérkezett a víz a fejünkre. Itt már egyszerűen nem akartunk megállni, mert akkor sose értünk volna célt, inkább haladtunk tovább. Szerencsére nem viccelt meg minket úgy az időjárás, mint előző nap, így a zivatar helyett most egy csendes esővel kísért be minket a célba. Persze előtte még megtekintettük röviden a település határában található ciszterci apátságot, és ha már itt voltunk akkor itt is megkerestük a dobozt. 

Ciszterci apátság Bélapátfalván

Hogy meglepetésben ma is legyen részünk, az erdészház fürdőjében egy jó kis "Nem ivóvíz" felirat várt minket. Na szép, mondhatom. Ez némi bosszúságot okozott, mivel Bélapátfalva már "visszafelé" van, 30 kilométer után már nem megyünk vissza. Arról nem beszélve, hogy épp láttuk bezárni a helyi ábécét. Sajnos a kulacsunkban sem maradt semmi, erre nem készül az ember, hogy a szálláshelyén nem fog ivóvizet találni. Az üzemeltetőt így felhívtuk, hogy reggel hozzon már nekünk egy flakonban vizet, amit utána a harmadik napunkra elvihetünk és ne kelljen már (egy újabb, nem tervezett kitérővel) megjárnunk még megint Bélapátfalvát, ha már úgyis az ellenező irányban indulunk tovább. 

Én már alig vártam este a forró fürdőt, a fáradtságtól már rendesen hidegrázásom volt. Ma sem nagyon akartuk túlcifrázni az estét, és bár egy kicsit nehezen, de azért elaludtunk.

Megérkeztünk a szállásra

3. nap

Dátum: 2015. 05. 23.
Táv: 8 km
Mozgási idő: 1h 50m
Mozgási átlagsebesség: 4,3 km/h
Teljes szintemelkedés: 281 m
Nehézségi fok: **

Útvonal:
Telekessy-üdülő - Nagy-szoros - Gilitka-kápolna - Köves-bérc - Tardos-bérc - Szarvaskő

Az éjszaka első fele tehát valamiért nehezen indult. Biztos benne volt az is, hogy miután kiderült a vízhiány, egyből szomjas is lesz az ember. Reggel az ébresztőóra sem volt kellemes (nyilván, mikor az!?), de én úgy éreztem, hogy megfelelő volt a regeneráció egy új naphoz. A két nap alatt magunkkal hozott croissant jelentette a mai reggelit, és szerencsére a szállásadó is megérkezett két másfél literes ásványvízzel. Életmentő volt. Igyekeztünk az indulással, mert a szombati napra írták a legstabilabban a konstans rossz időjárást. Már előző este megfogalmazódott bennünk, hogy mi volna, ha csak Szarvaskőig mennénk el. Délutánra zivatart ígért az előrejelzés, ezenkívül azért mégiscsak fárasztó két nap van mögöttünk. Úgy voltunk vele, hogy majd Szarvaskőn eldöntjük, hogyan tovább.

Juli rögtön egy plusz feladattal nyitott: a pecséthez le kellett ereszkedni egy lépcsőn egy érdekes fához, amely szinte körbeölelte a dobozt. Jól felkészült kiránduló módjára előzetesen kigyűjtötte egy másik túramozgalom (Hevesi Túrák jelvényszerző túramozgalom) állomásait is. Előző napunkon is érintettünk már egy helyszínt mégpedig Bánkúton a turistaháznál. Jelenlegi szállásunk is egy részletpont volt egyben, ahol még saját pecsétet is rejtett a dobozka. Nem maradhatott el a szokásos napi túraindító kép sem. (Kitől tanultuk ezt!?)

Indul a 3. nap

Megette a fa a kéktúra dobozt

Valamivel 8 óra után kerekedtünk fel, és indultunk Szarvaskő felé. Ahogy kiléptünk a házból az út rögtön emelkedőbe fordult, ami folytatódott is egy jó másfél kilométeren keresztül. Ekkor már én is azt éreztem, hogy az eddig megtett táv több kettőnél, nekem is komolyabban megfordult a fejemben a szarvaskői befejezés. Az út pedig egyre csak emelkedett tovább. Nem is igen verte ki a sebességmérő mutató a biztosítékot a GPS-ben. Az erdő viszont most volt a legkellemesebb, mivel végig ragyogó napsütésben haladtunk, csaknem teljesen a faluig. 

A szakasz elején hatalmas látnivalók nem fogadtak minket. Úgy félúton értünk el a Gilitka-kápolnáig. Julinak nagyon tetszett a neve, hiszen kiderült, hogy a kápolna II. Kilit egri püspökről kapta a nevét, amelynek népies, becéző változata a Gilitka. Az épületet más néven Szent Anna-kápolnának is nevezik. Az ismertető táblán szintén érdekesen hatott a magyarázat, miszerint a kápolna "Urunk Nagyanyjának" tiszteletére és imádására hívja az idelátogató turistákat. Amely tény persze ismert (Szent Anna Szűz Mária édesanyja volt), leírva, kimondva mégis ritkán fordul elő. A helyszín, az ismertető tábla egyben egy virtuális ládát is rejtett magában.

Kis fényképezés után egy jó sáros emelkedő következett. A három napos időszakos esők után már eléggé felázott a talaj, ezt tapasztaltuk is. Kellőképpen megnehezítette az előrehaladásunkat is. (Ugye látszik, hogy szépen gyűjtöttük az érveket a túra hamarabbi lezárására?) Még egy-két kisebb emelkedő volt az útvonalon, illetve néhány nagyszerű kilátó. A legjobb hely közvetlenül a falu előtt érkezett el. Egy kopár hegyorron tökéletesen belátható volt Szarvaskő, az alant húzódó völgy a patak-autóút-vasút hármassal (a klasszikus térképészeti példa bükki megfelelője), szemben a kilátóval. Juli rögtön nekiállt panorámát fényképezni, természetesen én inspiráltam eme tevékenységében. Sajnos eddigre már borúsba kezdett fordulni az idő, a szemközti vonulat fölött már látszottak sötét fellegek. Mondanom sem kell a mi utunk pontosan arrafelé vitt (volna?) tovább. Ha már a Bükk északi peremén lelkendeztem Mályinka fekvésén és szépségén, ugyanezt megtehetjük Szarvaskő esetében is. Ha lehet, nekem ez a helyszín még jobban is tetszett. 

(Itt közbe kell egy kicsit avatkoznom (Juli vagyok), mert Viktor elfelejtett megemlékezni a fent említett hegyorrnál talált nagy ezerjófűről. Méltatlanul. Ld. jobb oldali kép,  a bal oldali egy bíbor kosbor. Úgyhogy álljunk is meg itt egy szóra, és csodáljuk meg ezt a védett növényünket, mely gyúlékony illóolajokat termel, emiatt egyesek a bibliai égő csipkebokorral azonosítják.)

Mielőtt leereszkedtünk volna a faluba, felkutattuk az utolsó multit is, amit a túránk során megtaláltuk. Az első fele fent volt a keresztnél, a másik fele pedig bent a faluközpontban. A helyzet ugyanaz volt, mint a mályinkai ládánál: a valódi doboz volt a lakott területen, a virtuális pont pedig az igencsak félreeső kilátóponton. Nem teljesen értem ezt a megközelítést, viszont a falubeli rejtek nagyon igényes volt. Szarvaskő nem nagy település, minden fontosabb helyszín egy kupacban van, úgymint a kocsma a pecséttel, a bolt, és a buszmegálló is. :) A kocsmában itt is benyomtunk két körtét, na persze nem rövidet, hanem hosszút.

Panoráma Szarvaskőre

Szarvaskő

Eljött a döntés pillanata, amit lényegében nem is mi hoztunk meg. Ugyanis már a láda megtalálása és a logolása is esőben történt, és a környező fellegek nem ígértek hosszútávú változást. A délutánra számított eső tehát már fél 11-kor a nyakunkon volt. A döntés tehát megszületett, befejezzük a kirándulásunkat. Bár nem jártuk végig az előzetesen kijelölt útvonalakat, de egyáltalán nem voltunk csalódottak. Terveztük ugyanis 74 kilométert, a GPS-ünk szerint pedig összesen gyalogoltunk 72-t. Na most erre még egy húszast ráhúzni már tényleg fájt volna, arról nem is beszélve, ha még ázik is közben az ember. Volt abból is elég. A túra így is abszolút kerek, hiszen a teljes 23. szakaszt befejeztük az elsőtől az utolsó méterig (a legfrissebb útvonalon). Hasonlóan mint a Mátrában, a terv utolsó szakasza egy másik időpontra marad, ami egyáltalán nem probléma, annak sem a logisztikája, sem a távja nem lesz különösebben emberpróbáló, egy egy napos kirándulással egyszerűen teljesíthető.

Az utolsó pecsétünk után lényegében azonnal érkezett a busz, ami elvitt minket Egerig. Egerben a csatlakozásra várva még elnyaltunk egy fagyit a Széchenyi utcában, valamint megnéztük a már átadott Dobó teret is. A csatlakozás csak Verpelétig hozott, de anya elénk jött autóval, kényelmesre vettük tehát a végét. Nagyon jól éreztük magunkat a három nap során, sok szépet láttunk. Megállapítottuk azonban, hogy a Bükkbe sokszor vissza kell még jönnünk, hiszen sok helyen elég gyorsan átszaladtunk csak, még rengeteg rejtett szépség várhat ránk.