Táv: 26,5 km
Mozgási idő: 5h 45m
Mozgási átlagsebesség: 4,6 km/h
Teljes sebesség: 3,9 km/h
Teljes szintemelkedés: 604 m
Nehézségi fok: ***
Napra pontosan 5 évvel ezelőtt kéktúráztunk utoljára. Akkor fejeztük be az ötnapos Balaton-felvidéki túránkat. Azóta nem volt rá módunk, főleg kislányunk születése miatt. Szerencsére mostmár vele is lehet túrázgatni, aminek nagyon örülünk, de azért még a felnőtt távok, kihívások messze vannak. Mostanában azért már sokszor motoszkált a kéktúra a fejemben, hogy ha lesz rá módunk, csak folytatni kéne. Kaptunk is az alkalmon, hogy Nóri első önálló, egyhetes nyaralását tölti az egyik nagymamánál. Akkor csak kéne csinálnunk valamit, amit vele nem tudunk megtenni. Elég hamar jött a túra ötlete, majd latolgattuk kicsit, hogy mely hiányzó szakaszt is tudnánk beiktatni értelmesen egy napba. Végül a Dobogókő-Visegrád mellett döntöttünk, ilyen irányba, ugyanis azt éreztük, hogy a fordított irány, dupla (1200 m-es) szintemelkedéssel jelenlegi kondíciónknak kicsit sok lenne. Szerencsére a meteorológusok is tökéletes kirándulóidőt jósoltak mára, így nem volt más hátra, mint lelkesen várni a nagy napot.
A közlekedést úgy terveztük meg, hogy elautózunk Pomázra, ahonnan egy busszal feljuthatunk Dobogókőre. Este pedig Visegrádról bebuszozunk Szentendrére, onnan pedig HÉV-vel vissza Pomázra, a kocsihoz. Ezzel valamicskét rövidítettünk az utazáson, vagy legalábbi kényelmesebbé tettük. De mivel Dobogókőre hétköznap délelőtt 2 busz indul csak normális időben, és mi a későbbi mellett döntöttünk, így viszonylag későn vágtunk neki az útnak. De mivel ráértünk, szép volt az idő és még viszonylag későn sötétedik, így nem aggódtunk. Dobogókőn gyors pecsételéssel kezdtünk a turistaház bejáratánál, megtekintettük az elmaradhatatlan panorámát, betájoltuk magunkat, és végre újra útra keltünk.
Utunk rögtön egy nagy ereszkedéssel indult, közben többször meg is emlegettük, mázli, hogy nem erre kell befejeznünk, mert 20 km után ez azért durva lenne. Így viszont élvezhettük az erdő szépségét, a markáns domborzatot, a különböző irányokból összefutó völgyeket, vízmosásokat.
Első megállónk egy geoláda volt a sikárosi rét szélén. Nagyon szép volt ez a környék, a hatalmas rétek éppen frissen voltak kaszálva, így öröm volt rajtuk átkelni. Körülöttünk pedig a környék hegyei látszottak. Kitérőt nem kellett érte tennünk, mert a kék is erre hozott, de abszolút láttam értelmét a ládának, megéri erre sétálni, kirándulni.
Nem sokkal ezután következett a Szilágyi Bernát-forrás, ahol viszont a friss erdőkarbantartási munkák a ládát is eltüntették, a forrásból sem folyt víz, így ez egy kicsit elvesztegetett időnek tűnt már a nap végén.
Majd innen nem messze várt minket a következő pecsételőhely, a Sikárosi-erdészháznál. Itt érkezett el az ebédidő is, de megállni nem akartunk, menet közben fogyasztottuk el a szendvicseinket.
Ebéd közben a Bükkös-patak mentén vezetett az utunk. Gyönyörű volt ez a szakasz is, a gyorsfolyású patak markánsan alakította itt a medret és a környéket. Útközben még egy csapat táborozóba is belefutottunk. A terep egy darabig még enyhén emelkedett csak, jól tudtunk haladni, majd Pilisszentlászló előtt egyszer csak belecsaptunk a lecsóba, és egy kiadós mászás következett. De az erdő itt is nagyon szép volt, úgyhogy azért volt mit nézegetni. Aztán egyszercsak elfogyott az emelkedő, és elértük a falu határát, ahol gyorsan pecsételtünk is. A kis falun való átkelés alatt tudtunk egyet szusszanni, nézelődni. A falu határában, az utolsó ház gazdái bíztatásul feldíszítették a környéket, hogy az erre járó, esetleg már fáradt vándor arcára mosolyt csaljanak. Sőt, az erdőbe érve egy régi, pénzbedobós nyilvános telefon lóg egy fán, melyen klasszikus és kortárs irodalmáraink műveit lehet meghallgatni, Örkény ötlete nyomán. Nagyon jópofa találmány, mi azonban sajnos most idő hiányában nem időztünk itt sokat.
A kis pihenő után aztán ismét belehúztunk, Pilisszentlászlóról meredeken indul az út, jó hosszan másztunk, hol keményebb, hol enyhébb emelkedőn. Útközben azért egy kis erdei málnával frissíthettük fel magunkat, majd egy újabb geoládáért tettünk egy kisebb kitérőt. Ezen a szakaszon már jól meg kellett gondolni, hogy mekkora plusz távokat teszünk bele az utunkba, mert az időnk elég szorosra volt kiszámolva, hogy még értelmes időben induló buszt elérjünk majd Visegrádon. Hamarosan elértük a következő pecsételőhelyet, a Pap-réti erdészházat.
Innen ismét könnyedebb, már csak kisebb emelkedőkkel tarkított úton indultunk tovább a Nagy-Villám felé, ami ugyan már szint a végcélunk volt, de még több mint 8 km-re volt tőlünk. Az erdő errefele is igen szép és változatos arcát mutatta, öröm volt a gyaloglás. Több szép kilátópontról gyönyörködhettünk a tájban, és ismét rendesen karbantartott réteken keltünk át.
Majd elértünk a Borjúfő nevű sziklához, ahonnan már egész közel látszott a Dunakanyar, és utunk végcélja, Visegrád. Természetesen itt is rejtőzik egy geoláda. Míg a ládát kerestük, alaposan körbejártuk-másztuk a sziklát. A kopár kövek között számtalan kövirózsát találtam, nem is láttam még ennyit egy helyen vadon.
Innen ismét kellemes, nem igazán megerőltető vezetett minket a Nagy-Villám felé. Én közben folyamatosan aggódtam, mert nem éreztem, hogy az elmúlt kilométereken megtettünk volna már akkora szintemelkedést, amit a kéktúrafüzet szerint kellett volna. Elhaladtunk egy termetes erdei pocsolya mellett (ebben biztos lakott: sárga hasú unka, tarajosgőte, csíkbogár, ebihal és még szúnyoglárva is, sőt egy teljes vaddisznócsalád is beleheverhetett volna), majd ismét kellemes kis réteken át vitt az utunk, aztán egyszer csak kilyukadtunk a bobpálya mellett. Sehol a beígért mászás. Hát hogy van ez? Aztán hamar rájöttünk, hogy ugyan a kéktúra innen az erdőbe fordul, és visz át egy szintúton a visegrádi fellegvárhoz, de a pecsét nem itt lenn van, hanem fenn a Nagy-Villámon a kilátón. (Vagy valamelyik éttermen a hegy oldalában, de azt mi nem találtuk meg.) Úgyhogy azért jutott még itt egy kis kellemes mászás.
Vicces, hogy sok-sok éve nem jártunk Visegrádon, most pedig egy héten belül kétszer is. A múlt heti nyaralásunk zárónapján ezt a 700 m-es szakaszt már végigjártuk, így most már tudtuk, hogy gyorsan eljutunk a várhoz, ahonnan már csak le kell ereszkedni a Duna partjára, a komphoz. Lefele úton nagyon elememben éreztem magam, bár közben ismét csak megjegyeztem, de jó, hogy reggel nem ezen a meredek, görgeteges úton kellett elkezdenünk felmászni. Pihenésképpen a kálváriánál még megkerestünk egy geoládát, ami a mai utolsó lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése