Téli Gyermekvasút - 20

Dátum: 2016. 01. 09.
Táv: 21,4 km
Teljes átlagsebesség: 3,8 km/h
Teljes szintemelkedés: 542 m (becsült érték)
Nehézségi fok: ****

Nagyon keményen indítottuk ezt az évet. Idén ugyan nem jött rám az ünnepek alatti, utáni itthon ülésből származó mehetnék, de úgy alakult, hogy az év első aktív hete után már a hegyen találtuk magunkat. Nevezetesen részt vettünk talán az első igazinak mondható teljesítménytúránkon. A túra Téli Gyermekvasút 20 névre hallgatott, a helyszín pedig a Budai-hegység volt.

Gyermekvasút

Az elmúlt jó pár évben mindig úgy alakult a januári utolsó hétvégénk, hogy pénteken siettünk haza Domoszlóra a helyi néptánccsoport gálájára, valamint utána szombaton bál is volt, ami az éves zenés-táncos rendezvényeink kellően nagy százalékát jelentette. Emellett mindig pontosan ezen a hétvégén rendezték meg a Téli Mátra elnevezésű teljesítménytúrát is. Még középiskolás koromban a rendezésben vehettem volna részt (a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium tanárai alkották és alkotják ma is a túra szervezőcsapatát), de végül nem jutottam el egyre sem. Amióta Julival ilyen sokat járunk a természetbe, már többször felmerült, hogy egyszer egy teljesítménytúrát is ki kellene próbálni, de erre még nem került sor. (Ez persze nem teljesen igaz, hiszen kétszer is részt vettünk geocaching-szervezésű teljesítménytúrán, de valahogy én azt mindig külön kezeltem, inkább együtt magával a játékkal.) A gála és a bál miatt nagyon eddig sem merült fel, hogy pont a Téli Mátra lenne számunkra az ideális választás, bár Peti már többször is biztatott volna, hogy vállaljuk be. Neki persze meg se kottyan, hogy egész nap a hidegben pontőrködik, este pedig még bálozzon is egyet, de mi azért ennyire nem vagyunk pörgősek.

Na de majd idén! Úgy alakult, hogy ebben az évben szabad lesz a januári utolsó hétvégénk. Nosza! Egyből ki is találtuk, hogy márpedig akkor Téli Mátra. Megnéztük a kiírást, és egyöntetűen az "S" (legrövidebb) változat mellett tettük le a voksunkat. Sem felkészültségünk, sem kedvünk nem lenne így az év elején egy hosszabb változathoz. (Az "M"-es változatot még talán el is bírnánk, de nem így év elején 0 felkészültséggel, és teli hassal az ünnepek után. Az "L" már az eddigi leghosszabb túránknál is hosszabb lenne, és nem teljesítménytúrán kellene próbálkozni rekorddöntéssel, az "XL" változat meg jelenleg csak álom.) Tehát akkor az S. 18,7 km, 633 méter szint, teljesen vállalhatónak hangzik. 5 óra szintidő? Az 3,74 km óránként. Még ez sem rossz, de úgy éreztük, hogy egy kis felkészülés nem ártana. (Összevetésképp, egy geoládázással tarkított, kényelmes, de azért 20 km fölötti túra átlagsebessége úgy 3,3 km környékén szokott lenni. Persze a teljesítménytúra nem ládázás, illetve nem pihenés, vagyis bőven tudunk emelni az átlagon, de a felkészülés jól hangzott.)

A hosszúra nyúlt bevezető után lássuk tehát a túrát, mert az elmondottakból látszik, hogy gyakorlásnak a Téli Gyermekvasút túrát választottuk. Két táv volt, 9 km és 20 km, hááát azért 9 kilométer nem igen készít fel semmire, válasszuk a 20-at. Folyamatosan néztük a héten az időjárás előrejelzést, hogy miután a hét elején megérkezett a hó, vajon milyen körülmények fogadnak minket szombaton. Nem volt azért szívderítő az előrejelzés: melegedés, ami hóolvadással jár, ráadásul szombatra, vasárnapra eső. Hát hurrá. Szombatra ugyan még kevesebbet mondott. Nehezen döntöttünk (nem beszélve arról, hogy én egyszer már deklaráltam, hogy országos esős előrejelzés esetén ki nem teszem a lábam itthonról), végül ezt a deklarációt eldobva úgy döntöttünk, hogy hacsak szombat reggel nem szakad az eső, akkor nekivágunk.

Előnevezésünk nem volt, szerencsére itt nem is kellett. Szombathoz képest korán keltünk, viszont kicsit csepegett az eső. Mondtam Julinak, hogy vágjunk neki, aztán ha nagyon megunjuk, legfeljebb visszafordulunk. A necces a beígért ónos eső volt, de az utak szerencsére jól járhatók voltak. 8:45 körül, amikor leparkoltunk a hegyen, még mindig esett valami a fejünkre, de ez már inkább csak szitálás volt. Neveztünk (a versenyközpont a Rendőrtiszti Főiskolán volt), megreggeliztünk, és indultunk az útra. A lapon 9:25 szerepelt indulási időnek.

Túraindító

Már az első szakaszon látszott, hogy a nap során lesz itt még nemulass. A fő utakat sózták, ott nem okozott gondot az ónos eső, nem úgy a Normafa felé vezető úton. Kisebb-nagyobb tánclépések közepette haladtunk előre, minden mozdulatunkra figyelnünk kellett. A sebességünk nem volt valami acélos, de azért haladtunk előre. Nem csak mi voltunk ilyen "idióták", hogy esőben, fagyban túrázzun az erdőben, számos nevező akadt még rajtunk kívül is.

A Normafánál volt az első ellenőrző pont, eddig még csak úton haladtunk. Innen vágtunk neki az erdőnek. Szerencsére itt már azért könnyebb volt valamivel a helyzet. A hó ilyen magasan még nem olvadt el, és a turistaút mellett a még nem letaposott hóban könnyebb volt kapaszkodni, mint tükörjégen a betonúton, meg itt már előkerültek a túrabotok is. Makkosmáriáig lényegében ereszkedtünk. Már itt megfigyelhető volt, hogy a még keményebb nevezők futnak, néhányan még kutyával is futottak. A felkészültebbek lábán szöges cipő, vagy legalább valami extra csúszásgátlós talp volt, de a bot nekünk is segítség volt sokszor.

Makkosmáriánál még nem jártunk korábban, megállapítottuk, hogy ez is egy jó kis kiránduló célpont, és majálisozó hely lehet. Megvolt a második pecsétünk is. Ha már teljesítménytúrán voltunk, nem akartunk sokat nézelődni, indultunk tovább. Itt egy hosszabb szakasz következett a Szépjuhásznéig, hol lankásabban, hol kicsit meredekebben emelkedett. Néhány versenyző eltévedt, ők benézhettek egy leágazást, és épp szembe jöttek velünk más irányból. Voltak futók akik emiatt kétszer is megelőztek minket. Valamikor ezen a szakaszon állt el a szitálás, néhol viszont enyhe szelet kaptunk, ami azért nem volt kellemes. Elmondható, hogy az időjárással összességében szerencsénk volt, mert a szitálás is elhanyagolható volt az első szakaszban, és később a szél sem ért minket túlságosan az erdőben.

A Szépjuhásznénál volt egy frissítőpont, és mivel ezt a helyszínt a túra folytán kétszer is kellett érinteni, itt feltorlódtak a kirándulók. Volt némi nápolyi, ropi, meg ilyen ropogtatni valók, valamint tea is. Itt ettünk egy-egy szendvicset, bár Juli inkább már útközben. Eddig a pontig már sikerült a szintidőhöz képest egy fél óra előnyt összegyűjtenünk, összesen valami 7 perc állásidőnk volt eddig a GPS szerint. A Szépjuhásznénál azért erre dobtunk egy kicsit. Itt találkoztunk először a gyermekvasúttal. Én személy szerint nem is gondoltam, hogy még ilyen időben is közlekedik. Tájfutásainkon már többször láttuk a gyerek kalauzokat, és személyzetet. Jópofa dolog.

A következő szakasz a Hárs-hegy megkerüléséből állt, végig a zöld kör turistajelzésen. A másik oldalon lett volna egy geoláda, ami nekünk még nem volt meg, de abban maradtunk, hogy bár 80 méter az aktuális helytől, de ne veszítsünk fölöslegesen ilyenekkel időt. Lehet hogy a hóban nehezebb is lett volna megtalálni. Majd egy másik, erre specializálódott kirándulás alkalmával megkeressük. Ez a szakasz egyszerű volt, egy kisebb kaptató volt benne, majdnem végig szintben haladtunk. Vagy legalábbis úgy éreztünk.

A második szépjuhásznés pont után következett a java. Bár távolságban már túl jártunk a felén (és ahogy számoltam egy 40 perc előnyben voltunk a szintidőhöz), a szintkülönbségek csak most jöttek. Irány fel a János-hegyre! Ebben a hóban, meg csúszós időben különösen fájdalmas volt a feljutás. Az átlagsebességünk el is kezdett csökkenni már. Fokozatosan köd is ereszkedett a tájra, így az Erzsébet-kilátót is szinte alig láttuk. Bár az itiner azt javasolta, hogy a lépcsőkön menjünk tovább, kivétel nélkül mindenki inkább a picit hosszabb betonutat választotta. Azt legalább lesózták, így ott valamelyest biztonságosabban lehetett haladni.

A háttérben valahol ott az Erzsébet-kilátó

Erzsébet-kilátó

Még a Szépjuhásznénál jósolt nekünk egy kolléga, miszerint felmenni a János-hegyre gyerekjáték lesz ahhoz képest, hogy milyen nehéz lesz a lefagyott utakon onnan lejutni a Disznőfőig. Nos, igaza lett. Ahogy a lesózott betonutat elhagytuk és visszatértünk újra a turistaútra, jött az egyik legnehezebb szakasz. Már a Pozsonyi-hegy leágazóig is elég vészes volt, meredek és csúszós, de a legviccesebb rész a Tündér-sziklához vezető, majd onnan továbbvivő szakasz volt a lefagyott falépcsőkkel. Nehezen tudta eldönteni az ember, hogy épp mire lépjen, fára, hóra, jégre, avarra avagy sárra.

Valamikor innen kezdtük el elveszteni az addigra már közel 50 percre hízott előnyünket. Valóban, eddigre már kellően elfáradtunk. Lábunk minden porcikájában éreztük az út viszontagságait. Önmagában is elég fárasztó lett volna a hosszú kihagyás után egy 20+ kilométeres túra, így viszont, hogy még kapaszkodni is kellett a csúszós úton, még olyan izmainkat is megdolgoztatott, amiről azt sem tudtuk, hogy léteznek. És még a hosszú leereszkedés után a legvégén vissza kellett kaptatni Disznófőn keresztül fel a Normafához, majd onnan még a célba, ami legalább már sík.

Disznófőről én még korábban nem hallottam sokat. Mint kiderült ez egy forrás, és hogy valamikor itt egy vendéglő is működött. Ma már elég lepusztult arcát mutatta a környék. Az egyik pontőr nagyon kedvesen invitált minket, hogy egy résen át menjünk és nézzük meg a forrást (ami egyébként magánterület). Mivel ekkor már úgy láttam, hogy eléggé fogy az időnk az állapotunkhoz képest, inkább a kihagyást és a továbbhaladást javasoltam.

Az utolsó előtti szakasz tényleg kíméletlen volt, főleg Juli számára. Persze én is nagyon fáradt voltam már. Az Anna-réthez felérve már a turistaút mellett is alig találtunk még le nem taposott, ki nem szánkózott részt, így különösen figyelni kellett minden lépésre. Julinak ekkor egy kisebb zakó is befigyelt, szegény pont sípcsontra esett, ami azóta szépen lilul. Már majdnem túl is mentünk az ellenőrzőponton, de aztán észrevettük a turpisságot. Az utolsó pont után még mindig volt hátra közel két kilométer, de az már vízszintes volt, vagy kicsit már lejtett is, és szerencsére eddigre már felolvadt annyira a jég az utakon, hogy viszonylag stabil volt a befutó.

A kirándulás alatt az erdővel kapcsolatban kettős érzelmeink voltak. Egyrészt nagyon jó volt, hogy volt hó (még ha csúszkáltunk is sokszor), mert mostanában már ritkán esik, és kirándulni is jó hóban egy kicsit. A fák már nem voltak ugyan havasak, onnan már leolvadt minden, viszont a legalacsonyabban lévő pontoktól eltekintve minden hólepte volt. Ez így egy jó hangulatot biztosított a kirándulás teljes hosszára. Maga az erdő viszont sokszor rendezetlen is volt. Mostanában valami időjárás nagyon megviselhette a környéket, mert rengeteg törött fát, ágat láttunk mindenfelé, és az aljnövényzet helyén is gallyak hevertek szanaszét. Juli kezelte a fényképezőgépet, neki sikerült a rendelkezésre álló kis időben egy két szép dolgot is megörökítenie.

Célba érkezésünk 15:25-kor volt, szintidőn belül 20 perccel. Még néhány statisztikai adat a teljesség kedvéért: a teljes túra a GPS-ünk szerint 21,4 km lett (a kiírás 20,7 volt, ebbe persze mi is tettünk be egy-két flikk-flakkot, meg jellemzően a GPS mindig egy kicsit felül mér), 3,8 km/órás teljes átlagsebességgel. A túra teljes ideje 5:40 volt. A magasságról inkább nem nyilatkozok, a kiírás szerint 542 méter volt a teljes szintemelkedés. (A GPS mostanában érdekesen kezeli ezt a magasság dolgot, szerinte valahol 900 méteres összemelkedésnél hagytuk abba. Ja, persze.) A szintidőn belüli teljesítésért kaptunk oklevelet és kitűzőt is. :)

Az adminisztráció után már alig vártuk, hogy lerogyjunk valami székre, de még jobban hiányzott az energia-utánpótlás. Betoltuk hát a maradék szendvicseinket, meg a magunkkal hozott csokis keksznek is szinte a végére jártunk rögtön. Egy kis tábori teával öblítettük mindezt. Mielőtt nagyon kihűltünk volna, szedtük a sátorfánkat, valamint kis kitérő után az autót is, és hazamentünk.

Még az objektív is párás volt

Szóval keményen kezdtük ezt az évet, de nekem jó élmény volt. Már korábban is szerettem volna elmenni teljesítménytúrázni, ez most sikerült. A fáradtság ellenére elégedettek vagyunk a teljesítménnyel, mert jóval szintidőn belül sikerült beérnünk a már többször megénekelt körülmények ellenére. Jó kis felkészülés volt az évre. A vicc az egészben, hogy amire észbe kaptunk, a Téli Mátrára betelt minden jelentkezés, így könnyen elképzelhető, hogy ez nem a felkészülés, hanem maga a cél volt. :) Azért fogjuk majd nézni a regisztrációs oldalt, hátha szabadulnak fel még helyek, és akkor a januárt két szép nagy kirándulással kezdhetjük.