Remeték, bányászok, madarak

Egy könnyed családi kirándulást szerveztünk mára. Nem akartunk túl megerőltetőt, hogy mindenki elégedett legyen, illetve az időjárás is elég bizonytalannak ígérkezett, nem is volt túl meleg, lógott az eső lába, de azért egy kellemes napot sikerült szerveznünk. Az úticél a következő volt: a majki kamalduli remeteség, az oroszlányi Központi Bányászati Múzeum és a tatabányai turul szobor a Szelim-barlanggal.

Mi Viktorral Pestről indultunk, és összeszedtük tesómat, Gábort, és barátnőjét Bernit is. Apáék pedig otthonról jöttek, és félúton összetalálkoztunk. Kisebb útvonaltervezési nehézségek után értük el túránk első állomását, Majkot, ahol az egykori kamalduli szerzetesek kolostoregyüttesét kerestük fel. Egyszer már jártunk itt, de akkor zárva találtuk a múzeumot, most viszont direkt utánanéztem a nyitvatartási időnek, hogy belülről is megnézhessük.

A kamalduli szerzeteseket fehér barátoknak is nevezik, mert fehér csuhában jártak. Ez egy Itáliában, az I. sz. végén alapított, bencés alapokon nyugvó, de annál sokkal szigorúbb rend. A felszentelt barátoknak némasági fogadalmat kell tenniük, melyet évente kétszer, karácsonykor és húsvétkor szakíthatnak meg három napra. Egyébként imádkozással, tanulással és kertészkedéssel töltötték az idejüket.

Majkra az 1700-as évek elején hívta őket Eszterházy József, a terület birtokosa. Egy elég nagy komplexumot hoztak létre a működésükre, a kor nemesi családjainak a támogatásával, mely egy nagy kolostorból állt, ahol a perjel lakott, állt itt egy többszáz fő befogadására alkalmas templom, és minden barátnak volt egy saját háza, hozzá tartozó kis kerttel. Azonban nem működhettek túl hosszú ideig a szerzetesek, mindössze 12 évig éltek itt, mivel közbeszólt II. József szekularizációs törvénye, melyben a legtöbb rendet feloszlatta, köztük a kamalduliakat is.

Innentől kezdve pusztulásnak indult a kolostoregyüttes. Időközönként laktak itt emberek, de a templom először tűzvészben, majd egy földrengés következtében szinte teljesen megsemmisült, majd a világháborúk viharai rohantak át az épületegyüttes falain. A kolostorban működött kórház, iskola, munkásszállás. De a '90-es években felismerték turisztikai jelentőségét, és elkezdték ilyen célokra hasznosítani. Mára nagyon szép kis bemutatót kaphatunk az egykori szerzetesi életből, meg lehet tekinteni egy berendezett cellaházat, a templom tornyát, és hamarosan a felújított kolostorépület is megnyitja kapuit. A többi cellaházat pedig szállásként működtetik. A házak közti kis kertekben ma is szépen nyílnak a virágok, ottjártunkkor épp illatozni kezdtek a levendulák és mindenféle gyógynövények. Kemény élete lehetett egy kamalduli szerzetesnek, némasági fogadalomban élni valóban nagy elhivatottság lehetett, de ilyen szép és békés környezetben egészen elhihető, és kellemes gondolat. A remeteség melletti kis erdőben rejtőzködik egy geoláda is.

A megmaradt templomtorony

Cellaházak, az egykori remetelakások

A házak építését egy-egy nemesi család finanszírozta

Nepomuki Szent Jánossal

Innen pár száz méteres sétával egy kis erdei úton átsétálhatunk az Oroszlányi Központi Bányászati Múzeumba. Az egykori oroszlányi XX-as akna területén alakítottak ki egy remek szabadtéri múzeumot, bemutató parkot. Nagyon nagy területen ismerhetjük meg a bányászattal és a bányászok életével kapcsolatos minden dolgot, eszközt, munkát. A területen áll egy épület, melyben régen az irodák és különböző adminisztrációs helyiségek működtek. Itt régi kisebb személyi eszközök (lámpák, robbantó eszközök, földmérési műszerek stb.), iratok, fényképek, brigádnaplók, írógépek vannak kiállítva. A legjobb az az egész múzeumban, hogy gyakorlatilag bármit meg lehet fogni, bele lehetett lapozni a könyvekbe, meg lehetett nyomkodni a műszereket, kint is fel lehetett ülni a kis csilleszállító vonatokra. Ez sokkal közelebb hozza az emberhez a kiállítást, mintha rideg üvegvitrinek mögött szemlélhettük volna a kiállítási tárgyakat.

Kint, a hatalmas területű udvaron mindenféle bányagépek, magyar gyártmányú vágathajtók, vonatok, csillék sorakoztak. Itt is be lehetett ülni a mozdonyokba, kis kocsikba. A skanzen fő atrakciója a bemutatótáró. Az igazi, föld alatti aknák bemutatása balesetveszély miatt nem lehetséges, ezeket a bezárás után eltömedékelték, de múzeumi célokra kialakították ezt a műtárót, ahol valósághűen ismerhetjük meg az egykori bányaéletet. Láthatunk eszközöket, gépeket, ruhákat, és még egy kis "bányászkodásra" is van lehetőség.

Két ifjú bányász

Indul a szén!

Bontjuk a szenet I.

Bontjuk a szenet II.

Anyabányász és Gáborbányász

Indul a bányavonat...

...Berni pedig a masiniszta

Épségben megmaradt, és megtekinthető az egyik aknatorony, mellyel a csilléket szállították fel-le a mélybe, illetve ennek a gépháza. A bánya működése idején két torony állt itt, a másik az személyszállítást szolgálta. A torony gépházában láthatók az egykori működést ellátó hatalmas gépek, illetve kiállításra került egy bányász-mentőautó is. A toronyból felvontatott csillék pedig egy kötélpályán utaztak át az oroszlányi központi gyűjtőhelyre, mely szintén szépen látható.

Összességében nagyon érdekes kirándulás volt ez az egykor oly virágzó, mára már letűnt bányászat területén, örültem, hogy sikerült ide eljutnunk. A múzeum kerítése melletti kis ligetben található egy geoláda is, mely most sajnos nem volt a helyén.

Innen aztán visszaautóztunk Tatabányára, fel egészen a turul szobor mellett található parkolóba. Gyerekkoromban különböző tájfutóversenyek alkalmával illetve családi kirándulásokon töbször jártunk erre, így ez azóta is egy kedvenc kirándulóhelyem maradt. Elég lenyűgöző látvány a hatalmas madár alatt állni, és letekinteni az alattunk elterülő Tatabányára. A hegygerincen egy rövid kis sétával el lehet jutni a hegy túlvégén felállított egykori aknatoronyba, mely ma kilátóként működik. Apa és Gábor bátor toronyjárókként felmásztak a tetejére, én félúton meggondoltam magam, és lejöttem, a többiek pedig egyáltalán el se indultak felfele. Egy multi geoládára vannak felfűzve a hegy érdekességei, melynek első pontja a kilátóban fenn, félősebbeknek kicsit odébb az erdőben van elrejtve. Mivel mi csak akkor olvastuk a leírást, mikor a fiúk már lejöttek, a mazsoláknak szóló alternatívát kerestük csak fel.

Aknatoronyból lett kilátó

A második pontja a Szelim-barlang közelében volt, melyhez a piros háromszög jelzésen jutottunk el. Ez azért egy nem mindennapi, és elég látványos barlang, ahogy álltam a több mint 10 m magas nagytermében, felettem a beszakadt tetejével, az jutott eszembe, mennyire hasolnít a római Pantheonra, csak annak egy őskori változata. Hisz régen éltek itt benn ősemberek. Mászkáltunk egy kicsit a sziklákon, majd visszasétáltunk a kocsihoz, és ki-ki a megfelelő irányba elindult haza.