Hogyan töltsünk el Lipcsében négy napot egyedül?

Két-három héttel ezelőtt még én is ezen gondolkoztam, és gyűjtöttem a programokat, látnivalókat, és csendben izgultam. De miért kellett nekem egyedül lennem Lipcsében? Viktorék cégének ott is van irodája, és hol a németek jönnek Magyarországra, hol a magyarok mennek ki Németországba. Viktor eddig még csak egyszer volt kinn, de már azután megbeszéltük, ha legközelebb kell mennie, megpróbáljuk megoldani, hogy én is elkísérhessem. Illetve idén nyárra amúgy is egy német körutat terveztünk. És akkor jött a levél, hogy a Pünkösd utáni héten négy napra ki kéne mennie Viktornak és egy másik kollégájának. Kicsit gondolkodtam csak, hogy menjek-e vagy sem. Azért a négy nap egyedül elsőre picit soknak tűnt, de aztán elkezdtem utánanézni, hogy mi minden van Lipcsében, és elég hamar fellelkesültem, aztán úgy döntöttem, megyek. De hogy ne csak nekem legyen nyaralás ez az utazás, ezért megtoldottuk még pár berlini nappal. Így a következő lett a terv: Pünkösd hétfő hajnalban kirepülünk Berlinbe, ott töltünk egy napot, kedden délelőtt átvonatozunk Lipcsébe, Viktorék dolgoznak péntek délig, addig nekem két egész + két fél napom lesz egyedül. Majd péntek délután vissza Berlinbe, ahonnan vasárnap este jövünk haza. Így együtt is nyaralhatunk kicsit, és egyikünk sincs egyedül a héten.

Ezekről a napokról nem fogok tudni egy olyan kronologikus leírást adni, ahogy általában szoktuk, mert ez most egy teljesen más kaland volt. Nem csak a listámon szereplő nevezetességek felkeresése volt a cél, hanem maga az ott lét, a Lipcsében levés, a Lipcsével élés. Ezeket a hangulatokat, képkockákat szeretném most megmutatni.

Először is, az összbenyomásokról. Ahogy már említettem, azért volt bennem egy pici félsz, egy kis természetes (természetes?, nálam végülis természetes :) ) aggodalom, hogy hogy is lesz. De ez az érzés szerda reggelre teljesen megszűnt, mikorra kisütött a nap, és meleg lett. Hétfőn és kedden még nagyon hideg és barátságtalan volt az idő, ami rontotta a komfortérzetünket, de ez hamar megoldódott. Aztán ott volt a nyelvi kérdés. A tudat, hogy végre egy hely, ahol nem fognak eladni, tutira meg tudom magam értetni, és nagy valószínűséggel én is meg fogom érteni a lényeget, bármi van is, nagy könnyebbséget jelentett. Tizenhárom év azért csak nem múlik el nyomtalanul, még ha tíz év már el is telt azóta. De itt bebizonyosodott, hogy igaza volt ofőnek, még ha nem is értem, tévét kell nézni németül, mert észrevétlenül is belénk ivódik. Én mostanában vlogokat nézek németül, és úgy tűnik, használt. Annak ellenére, hogy évek óta nem kellett megszólalnom ezen a nyelven, valahogy mégsem éreztem magam kívülállónak, egész magabiztosan ment a társalgás egész héten. És volt is rá szükség, többet, mint egy átlagos nyaraláson, mert minden nap Viktorékkal ebédeltem, és többször találkoztam a kollégáival.

Ha már így szóba került, az ebédek. Viktorék munkahelye a belváros kellős közepén található, az egyetemmel szemközt. Így a fiúk általában a menzára járnak kajálni, egy diákigazolványnak, és egy kis már-már magyarosnak mondható rafinériának köszönhetően meglehetősen jutányos áron. Ez egy nagyon egyszerű és kézenfekvő megoldás, így én is csatlakoztam hozzájuk, minden nap visszamentem hozzájuk délre, és együtt ebédeltünk, nagyon finomakat. Így napközben is összefuthattunk egy órácskára, és nekem is egyszerűbb volt az étkezést megoldani. Mindig jó nagy csapatban ettünk, és ilyenkor számoltam be az érdeklődőknek az addigi programjaimról.

 

Az egyetemnek több helyen vannak épületei a városban, de a legnagyobb campus itt a belváros szívében helyezkedik el. Jópár meglehetősen modern épület alkot egy hangulatos egységet, ahol eszembe jutott, milyen jó lehet ide járni, a nyüzsgő diákélet nagyon jó érzésekkel töltött itt el. Mindig is tetszettek az ilyen kompakt egyetemi negyedek, ahol nem a helyszínek közötti utazásról szól a diákélet, hanem minden egy helyen van. Itt ráadásul a belváros közepén. Jó volt itt sétálgatni, sőt hamar kitapasztaltam, hogy melyik az az udvar, ahol mindig süt a nap, így ott jól lehetett, ücsörögni, olvasgatni, ha épp Viktorékat vártam, vagy csak pihenni egy kicsit.

Annak ellenére, hogy most jobbára modern épületei vannak, az egyetem korántsem fiatal, 1409-ben alapították. Ebből a korból datálódik, hogy a Paulinerkirchét (mely már az 1200-as évek óta itt állt) elkezdték Universitätskirchének használni. A templom túlélte a történelem számos viharát, csodával határos módon még a II. világháborús bombázások sem tettek benne nagyobb kárt, viszont az szocialista ideológia térdre kényszerítette. A városvezetés szeme előtt egy modern, szocialista nagyváros létrehozásának képe lebegett, melyet többek között az egyetem régi épületeinek lebontásával és modernizálásával képzelt el. Ennek esett áldozatul a több mint 700 éves templom is, ami nem illett bele az új tervekbe. Így 1968-ban, több tiltakozóakció ellenére felrobbantották.

 

Emlékét ma a 2009-ben megépített Neubau őrzi, mely az egyetem 600 éves évfordulójára készült, és ötvözi a modern épületek, és az egykori templom hangulatát.

A másik központi hely, ahol naponta többször jártam - bár jobban belegondolva az egész belvárost bejártam naponta többször is - a Nikolaikirche és a mellette lévő tér volt. A szállásunk kb. 50 méterre volt tőle, a Nikolaistrassén, Viktorék munkahelye pedig szintén 50 méterre a másik irányban. Mondom én, hogy itt minden egy kupacban van. A Tamás-templom mellett ez a város másik legismertebb temploma. Kívülről nagyon szép, középkorias hangulatú épület, a tornya mintha inkább egy vártorony lenne, nem is templomé.

Belépve aztán meglepetés ért, mert nem azt a szokásos templombelsőt kaptam, amit az ember megszokott itthon, vagy akár olasz templomokban. Nekem a gótika vagy a barokk a "templomstílus". Itt viszont minden fehér volt, még a padok is, meg az oszlopok, meg a karzat. Inkább egy klasszicista kastélybelsőhöz tudnám hasonlítani. Ez igazán nem nyerte el a tetszésemet, de legalább az ismereteimet bővítettem, illetve itt még kedden jártam, mikor a jeges szél elől húzódtam be, és üldögéltem egy sort. Azért az már nagy szó, mikor az ember melegedni jár a templomba!

forrás

 

A mellett lévő téren is szép kis épületek állnak, itt még viszonylag egységes is a régies hangulat.

 

Miért is emelem ki az egységes stílust? Ez az  téma, ami egy kisebb csalódást okozott nekem Lipcsében. Erről persze nem a város tehet, hanem én. Ugyanis úgy indultam neki ennek a nyaralásnak, hogy milyen jó lesz a céltalan lődörgés, mert minden kis utcát megismerhetek majd, és biztosan az egész egy kis igazi német ékszerdoboz lesz, többszáz éves házakkal. Hát majdnem... Nem is tudom mit gondoltam, mikor anno a drezdai nyaralásunk alatt annyit hallottunk a háborús pusztításokról.  Sajnos Lipcse is áldozatul esett a II. világháború bombázásainak, és komoly károkat szenvedett. Így lehetséges, hogy egy helyes kis német házikó mellett egyszer csak egy panelház nő ki a földből, és elég sokféle építészeti stílus keveredik még az aprócska belvárosban is. De hétvégén aztán ugyanezt tapasztaltuk Berlinben is, számos folyamatban lévő építkezéssel megspékelve.

A Nikolaikirche után pedig muszáj szót ejteni a történelmileg talán még híresebb, és szerintem sokkal szebb Tamás-templomról. Hírnevét Bachnak köszönheti, aki huszonhét évig élt a városban, a templomok zeneigazgatójaként és a Tamás-iskola karnagyaként.

 

Erre a templomra jobb rálátás is esik, mivel egy viszonylag nagyobb tér és park veszi körbe, míg a Nikolaikirche a belváros házai között kevésbé feltűnő. A városnak hátránya, hogy kevés helyen vannak kirakva padok, ahol a fáradt turista megpihenhetne. A Tamás-templom előtti park kivétel, ott remekül lehet ücsörögni is.

Itt már a templombelső is sokkal jobban tetszett, hozta a tőle elvárható formát. Szépen karban is van tartva. A történetét olvasva megragadt bennem egy érdekes dolog: a templomot története során sokszor átalakították, még belülről is, mindig az aktuális korszellemnek megfelelően rendezték be. Erre azért volt lehetőség, mert Lipcse mindig fontos, befolyásos és gazdag város volt. Persze ezzel nem is lenne probléma, csak a nagyvonalú szanálások után, melynek a Bach korabeli barokk berendezés is áldozatul esett, jöttek rá, hogy mi értéket pazaroltak el. Semmi sincs már meg azokból a tárgyakból, amikhez Bachnak köze lehetett, még az orgonáját is lecserélték egy újabbra. Most pedig nem győznek egy hasonló hangzásút és felépítésűt készíteni. Mindig mondtam, hogy nem szabad meggondolatlanul megválni a régi holmijainktól!! 

A város főtere, és szintén a top látványosságok közé sorolt helye a Marktplatz, és az itt álló Altes Rathaus. A belváros közepén található, még máig használják piactérnek is, kedden és pénteken. A régi városháza épülete uralja a teret, amit szintén mindenféle stílusú házak kereteznek. De a városháza nagyon szép és látványos épület, olyan masszív, középkori hangulatot áraszt. Nagyon tetszettek az ablakai, erkélyei. A belvárosban összesen két normál geoláda van elrejtve, ahol nem kell semmilyen rejtvényt megfejteni, az egyik itt lapul, a városháza hátsó oldalán, a Naschmarkton, a másik pedig a Nikolaikirche mögött.

A pénteki piac. Sétáltam egy kört benne, nagyon kellemes hangulatú volt, tetszett, hogy a szokásos zöldség-gyümölcs kínálat mellett rengeteg növényt is árultak, palántákat, haszonnövényeket, virágokat. Számos bódé előtt csorgattam kicsit a nyálamat (házi sajtok, és a halas pultok). Itt ismét megfogalmazódott bennem az a vágy, hogy egyszer szeretnék úgy elmenni nyaralni, hogy egy apartmanban lakunk, ahol van lehetőség főzni is, a helyi piacon bevásárolunk mindenféle jó dolgot, és utána főzök belőle. Ezt leginkább egy kis toszkán városban tudnám elképzelni.

Hetipiac a Marktplatzon

A teret kicsit elcsúfítja, vagy legalábbis megtöri az S-Bahn aluljárója. 2003 és 2013 között ugyanis fúrtak egy alagutat a város alá, ami a Hauptbahnhoftól indul, és itt van az egyik állomása. Mikor 2005-ben itt jártunk a szüleimmel, az egész belváros egy nagy építkezés volt, most már tudom, hogy ennek a munkálatait láttuk.

Alte Börse a Naschmarkton

Az Altes Rathaus után beszélnünk kell a Neues Rathausról is. Ezt előbb láttam, mint a régit, és hát a méretei miatt elég mély benyomást is tett rám. Már az első napomon elsétáltam erre, egy multi geoláda vitt végig a belvárost körülölelő Ringen, és bemutatta az itt álló nevezetességeket. Így elég váratlanul ért ez a masszív német csoda. Azt hiszem, elég is lenne, ha csak annyit mondanék, ez Németország legnagyobb városházája, de világviszonylatban is az élvonalba tartozik. Igen, ezen a héten többször találkoztam a német megalománia különböző megnyilvánulásaival (pl. a lipcsei főpályaudvar, vagy a Völkerschlachtdenkmal).

Ami még érdekes, hogy a városháza belülről is szabadon látogatható, így én is mentem bent egy kört, és melegedtem egy kicsit. Illetve itt még működés közben szemlélhetünk meg egy valódi páternosztert. Sajnos már csak a dolgozók használhatják, így én csak csodáltam egy darabig, ezt a kattogó, csörömpölő szerkezetet.

De a fő nevezetességek mellett számtalan más érdekeset és szépet láttam még, melyekről inkább csak pár képet teszek ide.

A pályaudvar már a tizenegy évvel ezelőtti látogatásunkkor is nagyon meglepett. Az egyszeri magyar lány a magyar pályaudvarokhoz van szokva, melyek kicsik, sötétek, büdösek és koszosak (tisztelet a kivételnek). Na ez nem ilyen. Ez egy hatalmas, többszintes épület, igazából egy plázával egybe építve. De a csarnok fémszerkezete is nagyon látványos.

Innen indultak azok a bizonyos vonatok a lágerek felé

Moritzbastei

Auerbachskeller

Lipcsében egy múzeumban voltam, az egykori Stasi (Ministerium für Staatsicherheit = Állambiztonság) főhadiszálláson kialakított emlékkiállításon. Nagyon érdekesen és informatívan mutatták be az NDK-s életet. Bár én nem sokat tapasztaltam a szocialista Magyarországból, de a hallott és tanult történetekhez tökéletesen hasonló dolgokat olvastam és láttam itt is. Az állam itt is az élet minden területére odanyúlt, igyekezett már gyerekkortól úgy nevelni az állampolgárokat, hogy azok hűek legyenek a párthoz. A beszervezések, lehallgatások is ugyanúgy működtek, mint nálunk.

Stasi főhadiszállás - Runde Ecke

Az egykori zsinagóga emlékére

Csütörtökön már abszolút kegyes volt az időjárás velem, gyönyörűen sütött a nap, tiszta volt az idő és meleg. Így, ahogy előre is elterveztem már, aznap délelőtt kiutaztam a belvárosból, a Népek csatája emlékműhöz (=Völkerschlachtdenkmal). Ezt szeretem a németekben. Amit mi három szóval körülírva elmesélünk, az nekik egy szép összetett szó. :) Az emlékműhöz villamossal lehet kijutni a belvárosból, kb. negyed óra alatt. El sem lehet téveszteni, mivel a villamosmegállót is így hívják, illetve olyan hatalmas az emlékmű. Az 1813 októberében lezajlott Népek csatájának állít emléket, melyben Napóleon vereséget szenvedett a porosz-osztrák-orosz és svéd csapatoktól. Az emélkművet 1913-ban, a 100 éves évfordulóra avatták fel. 91 m-es magasságával Európa legnagyobb emlékművei közé tartozik (megalománia #2.)

Ahogy közeledünk felé, egyre jobban kirajzolódnak a tornyot díszítő hatalmas szobrok. Az emlékmű előtt egy tó terül el és egy park, ahol a látogatók sétálhatnak.

Az építménybe be is lehet menni, és különböző szinteken különböző érdekességekkel találkozunk. Az alsóbb részeken a torony alapját és tartószerkezetét csodálhatjuk meg, különböző sejtelmes megvilágításokban. Akkoriban még nem használtak vasbetont, hanem sima betontömbökön áll az egész.

A belső szerkezet

Feljebb mászva a belső terembe érünk, ami az úgynevezett kripta, itt vannak a hősök szobrai, természetesen kb. 15 m-es magasságban.

A tetején pedig két kilátópont is található, én csak az alacsonyabban található teraszig mentem fel, a legtetejére már nem, ugyanis oda már csak gyalog lehetett felmászni, és addigra elegem lett a végeláthatatlan és szűk csigalépcsőkből. De azt hiszem, innen is láttam mindent, amit látnom kellett. A belváros magasabb nevezetességei, mint az egyetem épülete, a templomok és a városháza tornya jól látszottak, közvetlenül mellettünk pedig a város hatalmas temetője terül el.

Kilátás a temetőre, krematóriumra, a háttérben pedig Visonta

Előttünk a belváros

Az emlékműtúra után visszatértem a városba, megebédeltem Viktorékkal, és indultam a délutáni programomra, az állatkertbe. A kollégák mind támogatták az ötletemet - van akinek éves bérlete van -, viszont azt mondták, egy délután nem lesz elég, oda egy egész nap kell. Nekem ennyim már nem volt, mert péntek már szintén csak fél nap volt, így azért csak elmentem, és végül pont elég lett az idő. Szerencsére ez is nagyon közel van a belvároshoz, a pályaudvartól három villamosmegálló, de visszafele már gyalog jöttem, és az sem volt negyed óránál több.

Az állatkert nagyon látványos volt, hatalmas, és igazán természetközeli. Szerencsére mostanában már egyre több helyen igyekeznek az állatoknak minél barátságosabb és természetesebb élőhelyet kialakítani. Ez itt is így volt, egyik állat sem a klasszikus állatkerti ketrecben kuksolt, hanem hatalmas területen bóklászhatott, a megfelelő növényzettel vagy vízfelülettel ellátva. Ami különösen tetszett, hogy itt a látogatók része, a ketrecen kívüli terület sem az a szokásos utca hangulat volt, hanem sokszor úgy éreztem magam, mintha én is az erdőben sétálnék.

Pápaszemes pingvinek - Brillenpinguin

A kedvenceim a fókák lettek, akikre már az elején felfigyeltem. Akkor még csak vidáman hesszeltek a vízben. Jó darabig csak az uszonyaik lógtak ki a vízből, majd kidugták az orrukat, és egy hangos sóhajtással vettek egy nagy levegőt, és újra alámerültek. Szórakoztató látvány volt. Később még a látványetetésükre is visszamentem, ahol nem csak a fókák sorakoztak fel, hanem a potyázó szürkegémek is.

Dél-afrikai medvefóka

 

Etetés van

A park egy nagyon különleges látványossága Gondwanaland, ami egy hatalmas búrában létrehozott esőerdő. Bejutni egy vulkáni tevékenységet bemutató tárnán keresztül lehet, ahol egy részen hallhatjuk a fortyogó, bugyborékoló láva hangját, minden vörös fényben izzik, majd egyszer csak a talpunk alatt elkezd süppedni a talaj. Igazán jópofa volt. Bent pedig ízelítőt kaphatunk  az esőerdei viszonyokról. Meleg van és pára, de rengeteg egzotikus növény és állat található itt.

Az indiai elefántok is nagy becsben vannak tartva, egy Elephantentempelben élnek, melybe egy buddhista zászlófüzérekkel és szobrokkal szegélyezett lépcsősoron érkezünk meg. Igazán különleges hangulata van a helynek. Még egy múlt századi elefántszállító láda is ki van állítva. Ha belegondol az ember, nem lehetett egyszerű száz évvel ezelőtt Indiából elszállítani egy elefántot Európába.

Ganésa, a kezdetek és akadályok ura

A fókák mellett természetesen az emberszabásúak voltak a kedvenceim. Komoly csimpánzkolónia él itt, de jópár orángután és gorilla is van itt. Ottjártamkor a csimpánzok épp az ebéd utáni sziesztájuk közepén járhattak, és az élet értelméről, meg a világ dolgairól merengtek.

Én ugyanígy érzem magam reggelente

Az orángutánapa félrevonult a zajos családjától, és hosszú percekig rágódott egy saláta levélen, hol a földön ülve, hol az ág csúcsán, hol fél úton. Nagyon át tudtam érezni az állapotát, és mondtam is Viktornak, hogy ezek szerint nem egyedi tulajdonságom, mikor elbambulok kaja közben, és kicsit tovább tart, mint más normálisan étkező embereknél. Ezek szerint én egy orángután leszármazott lehetek?

Sok érdekes és mókás dolgot tudnék még mesélni az állatkertről, mert ha én egyszer egy ilyen helyre beszabadulok... Sajnos, mivel egyedül voltam, vissza kellett fognom magam, és felnőtt módjára kellett viselkednem, nem rohangálhattam az örömtől visítozva ketrectől ketrecig. De így is mindenképpen nagy élmény volt, és örülök, hogy ide is eljutottam. Legközelebb majd azért elviszem Viktor is, neki se árthat egy kis rokonlátogató. :)

Nagy csapat szurikáta

Remélem az élménybeszámolóból kitűnik, hogy milyen jól éreztem magam. Egészen új fajta élmény volt, és nyilván Viktorral lett volna az igazi, de nagyon örülök, hogy elmentem, és kipróbáltam az egyedül nyaralást. A szép sétákon és az érdekes látnivalókon kívül még olyan élményekben is volt még részem, mint pl. a kávézóban reggelizés. Ez így viccesen hangzik, de nagyon élveztem. :) Ugyanis a lipcsei szállodában nem volt reggeli, így egy kávézó-pékségbe jártam reggelizni, ahol vettem egy finom szendvicset meg egy kávét, kiültem a kirakatba egy jó könyvvel, és úgy éreztem, enyém a világ. A hatalmas újságosnál eltöltött egy óra, vagy egy könyvesboltban bogarászás pedig már csak a hab volt a tortán.