Római vakáció II.

Első teljes római napunk augusztus 15-re esett, ami Nagyboldogasszony napja (Ferragosto). Ez Olaszországban, és más erősen vallásos országokban nemzeti ünnep, minden zárva tart. Mi azonban nem is ettől ijedtünk meg, sokkal inkább attól tartottunk, hogy ilyenkor a Vatikánban egy nagy közös pápai mise lehet, ami miatt még a szokásosnál is jobban tele lesz a belváros. (Utólag beszélve másokkal kiderült, hogy valószínűleg nem is volt semmi ilyesmi). Ezt elkerülendő egy Rómán kívüli napot szerveztünk. Az első terv az volt, hogy kimegyünk a tengerpartra strandolni, de aztán az útikönyvekben kutakodva rátaláltunk Ostia Anticára, ami útba esik a tenger fele.

Szálláshelyünk a Re di Roma nevű metróállomás mellett volt, ami az A (piros) metróvonal egy megállóhelye. Ezzel beutaztunk a Termini megállóig, ahol átszálltunk a B (kék) metróra, és egészen a Piramide állomásig utaztunk vele. Itt pedig átszálltunk az FR3 jelű Viterbo/Cesano-Roma Ostiense nevű HÉV vonalra (az átszállás gyors és egyszerű volt, egymás mellett fekszenek az állomások) és Ostia Antica nevű megállójáig utaztunk vele. A vonaton feltűnt, hogy nem csak mi menekültünk ki a városból, mire végre elindultunk, az volt az érzésem, hogy fél Róma a tengerpartra igyekszik. Na de ez nem szeghette kedvünket. A HÉV-től már jól ki volt táblázva, merre is kell mennünk, így hamar megtaláltuk az archeológia parkot.

De mi is ez az Ostia valójában? Történelmi tanulmányainkból még ismerős lehet a név, hisz ez volt az ókori Róma kikötővárosa, ami a Tevere partján, a tenger mellett, a torkolatnál feküdt (a város neve is erre az elhelyezkedésre utal). Azért használok múlt időt, mert a természet azóta kicsit megváltoztatta a környéket. A torkolat a folyamatos feltöltődés miatt lejjebb vándorolt, a Tevere medre pedig egy árvíz miatt áthelyeződött. Így most se folyó, se tenger, úgyhogy a felkészületlen utazó számára meglepő lehet a kikötőváros elnevezés.

Álljon itt egy kis történelmi áttekintés a város kialakulásáról, életéről és hanyatlásáról:

Ostia volt Róma első kolóniája, nagy valószínűséggel a város negyedik királya, Ancus Marcius alapította az i.e. VII. században, de feltárt építészeti emlékek csak az i.e. III. századból maradtak ránk. Kezdetben csak egy erődítmény állt itt, hogy védje Rómát az esetleges tenger felőli betörésekkel szemben, majd az évszázadok során fontos várossá fejlődött. Az i.e. I. században vették körbe először falakkal, ekkor alakult ki a város három kapuja. A fő útja a Decuman egy 9 m széles és 2 km hosszú bazalttal kikövezett út, amin az ide látogatók még ma is sétálhatnak.

Ostiát i.e. 68-ban kalózok foglalták el, amit csak egy év múlva sikerült ismét visszaszerezni, és újjáépítések kezdődtek. A város az i.sz. I-III. század között Tiberius császár uralkodása alatt élte virágkorát, amikor megépítették a város Fórumát, új kikötő létesült. Állt a városban zsinagóga (a ma ismert legősibb zsinagóga Európában), Mitras szentély, színház, több közfürdő, fogadó, sőt még tűzoltóság is.

Necropolis

A város lakossága az i.sz. II-III. században érte el a maximális létszámot, 75000 főt. Ekkorra már püspöki székhellyé vált, és katedrálist építettek.

A város egy temploma

A virágzó időszakot lassú leépülés követte, ami természetesen egy időben történt Róma pusztulásával, egy idő után kikötővárosi szerepe háttérbe szorult, inkább a római arisztokrácia lakhelyévé vált. A hanyatlás a IX. és X. században tetőzött, amikor arab kalózok foglalták el a várost, ennek következtében a város maradék lakossága elköltözött innen.

Az ókori város feltárásai a XIX. században, VII. és IX. Pius pápa idején kezdődtek, de a munkálatok nagy része már a XX. század első felében zajlott. Ezek eredménye egy 34 hektáros archeológiai bemutató park lett, ami az egykori város kiterjedésének 2/3-a.

És hogy mik voltak a mi benyomásaink a látottakról? A park tényleg lenyűgöző méretű, és a romok se földszinten lévő pár kődarabból állnak, hanem valós méretű házak és épületek állnak mindenfele, amik között kövezett utcákon sétálhatunk. Az ember itt teljesen bele tudja magát élni, milyen is lehetett az élet 2000 évvel ezelőtt, hogy nézett ki a város. Felidéződtek bennem ebben a korban játszódó olvasmányaim (A költő és a császár, Quo vadis?), és teljes mértékben az ókori Rómában éreztem magamat. Az utakat mindenfele illatozó ciprusok szegélyezik, ezek nyújtanak árnyékot a fáradt vándornak, és az egész város kabócák (?) ciripelésétől hangos.

Ókori utcakép

Kilátás a romokra

Számos épületnek még ma is látszik az egykori funkciója, így jártunk ókori kocsmában és fürdőkben is, ahol még a padlómozaikok is épen maradtak. A hatalmas, jó állapotú amfiteátrumban megnéztünk egy képzeletbeli tragédiát, a malom+pékségben pedig megállapíthattuk, hogy nem volt könnyű dolga egy akkori molnárnak.

Amfiteátrum

Egy ókori kocsmában

Kézzel hajtott malom belseje

Kézzel hajtott malom

Egykori fürdő mozaikja

A jó hangulatú ókori sétánk után a látogatóközpont éttermében költöttük el jól megérdemelt ebédünket, ami nem is lehetett volna más, mint egy tál remek ravioli.

Hogy a nagy túrát kipihenjük, visszamentünk a HÉV állomásához, és tovább vonatoztunk vele a Lido Centro nevű megállóhoz, ami le sem tagadhatná, hogy a tengerparton fekszik. Rövid sétával el is értük a partot, majd kis keresgélés után megtaláltuk a szabadstrandot is, ahol igen, nem tévedtünk, fél Róma ott heverészett. Így nem is nagyon keresgéltünk, az első adandó két törölközőnyi helyre letelepedtünk. A homok olyan forró volt, hogy mezítláb csak szaladni lehetett rajta, de még törölközőn keresztül is égetett. Mivel ez egy szabadstrand volt, nem tudtuk hova elzárni a táskáinkat, így felváltva fürödtünk. A tenger elég gyorsan mélyült, így nem kellett túl sokáig menni a fürdőző mélységért. Remek hullámok csapdosták a partot, amin nagyszerűen lehetett hullámlovagolni.

Egy kiadós pancsolás és napozás után a reggeli útvonalon tértünk vissza a szálláshelyünkre. Itt még egy nagy feladat várt rám, minél kultúráltabban ki kellett ráznom a törölközőinket és fürdőruháinkat, amik dugig voltak homokkal.

A nap végén gondolkodtunk rajta, hogy már közel két napja Rómában vagyunk, de igazi arcából nem láttunk még semmit. Tudjuk, hogy itt vannak a közelben, várnak ránk a nevezetességek, de még halogatjuk a dolgot. Jó érzés volt, mint mikor az ember kap valami finomságot, és nem bontja ki azonnal, hanem tartogatja valami különleges alkalomra. Mi is így voltunk, lassan közelítettünk a nagy csodák felé.