Kéktúra 5. és 6. szakasz - Balaton-felvidék

Sokan hallhatták már tőlem azt a mondatot, hogy Magyarország egyik legszebb tája a Balaton-felvidék, azon belül is a tanúhegyekkel díszített Tapolcai-medence, valamint a Káli-medence. Általános iskolás utolsó éveimben volt szerencsém a környéken táborozni, és az ott töltött idő meghatározta a vidékhez fűződő viszonyomat, ennek megfelelően bármikor szívesen jövök erre a környékre. A következő látogatásra elég sokat kellett várni. Már Julival közösen nyaraltunk Balatongyörökön 2011-ben, de a Badacsony akkor sem maradhatott ki. Mivel blogot csak később kezdtünk vezetni az utazásainkról, így ez a tájegység először szerepel itt, de pár szóban biztosan visszatekintek a korábbi látogatásokra is.

Dátum: 2016. 07. 21.
Táv: 25,4 km
Mozgási idő: 5h 56m
Mozgási átlagsebesség: 4,3 km/h
Teljes átlagsebesség: 2,7 km/h
Teljes szintemelkedés: 777 m
Nehézségi fok: ****

Útvonal:
Tapolca - Szent György-hegy - Szigliget - Badacsonytördemic - Badacsony - Nemesgulács szőlőhegy

Rögtön kezdjük egy kis fejtágítással. Általános iskolában földrajzból jól belénk verték, hogy Magyarország 6 nagytájból áll. Na ki tudja felsorolni? A kérdés költői, nyilván mindenki. :) Ez ugye a klasszikus: Alföld, Kisalföld, Északi-középhegység, Dunántúli-középhegység, Dunántúli-dombság, Alpokalja tagolás. Egy, pontosabban két dolgot felejtettek el mondani (vagy ha mondtak, akkor elnézést, de nekem ez kimaradt). Az egyik, hogy ez nem szentírás. Olyannyira nem, hogy bár ma is 6 nagytájra osztják a földrajzosok az országot, de például még a nevek is változhatnak, nem még az, hogy mit értünk alatta. Ma már az Alpokalja helyett Nyugat-magyarországi peremvidéknek nevezik a hatodik nagytájat, ráadásul ez bővebb is, hiszen a Zalai-dombság már ide tartozik, nem a Dunántúli-dombsághoz. (De például változás az általunk tanulthoz képest az is, hogy a Visegrádi-hegység sem a Dunántúli, hanem az Északi-középhegység része.) Ezt hívják akadémiai, vagy Marosi-Somogyi-féle tájbeosztásnak.

A másik dolog, amit nem jutott a tudomásomra elég sokáig, hogy létezik ún. "alternatív" tájbeosztás is. Az akadémiai beosztás két fő kritikája, ami miatt szükség lehet alternatívára: 1) az akadémiai tájbeosztás szigorúan a mai országhatárhoz igazodik, és nem veszi figyelembe, hogy a földrajzi tájak azon túl is tarthatnak, 2) az alkalmazott nevek túlzottan mesterségesnek hatnak. Az alternatív tájbeosztás Hajdú-Moharos József nevéhez fűződik. Hogy miért lehet érdekes mindez? A kéket járva nem gondoltam volna, hogy a Szent György-hegyen mi épp a Dunántúli-dombság területén bandukolunk (akadémiai beosztás), sokkal inkább hogy a Dunántúli-középhegységben (más néven Bakonyerdő, alternatív tájbeosztás). Sorry földrajzosok, térképészként inkább legyen az utóbbi. :)

Na, ha a napi föcin túljutottunk (elnézést a kitekintésért, de kikívánkozott), most már tényleg vessük bele magunkat az események láncolatába. Tapolcán nem kevésbé elgémberedett nyakkal ébredtünk, mint korábban, főleg Juli. Itt reggelink sem volt, ezért útba ejtettük az első szembe jövő pékséget, ami egy Lipóti lett. Ha már úgy alakult, hogy a Cserpes-Lipóti házasság válással végződött, gondoltuk kipróbáljuk a Lipóti tejtermékeit is. (Én egyelőre a Cserpesre szavazok.) Vásároltunk még magunknak vacsorára és másnap reggelire valót is, és utána frissen vágtunk neki az etapnak. Tudtuk, hogy bár ismert, de gyönyörű tájakon fogunk ma járni.

Elsőként rögtön Tapolca legszebb részét, előző vacsoránk helyszínét, a Malom-tó környékét láttuk immár reggeli fények mellett is. Bár maga a város valamiért nem a kedvencem, de ez a terület nagyon hangulatos, jó itt járni. Úgy láttuk, hogy a patak mentén délebbre található malmot is felújítják hamarosan. Mivel most a csónakázás is kimaradt, legközelebb is lesz megint látnivaló és program is. 

Malom-tó Tapolca

Távolban a Szent György-hegy

A városból kivezető, ismét műúton vivő szakasz egy kicsit unalmasra sikeredett. Az első célpontunk, a Szent György-hegy viszont egyre csak közeledett. Már alig vártuk, hogy odaérjünk. Az útról persze már látszottak a többiek is: a Badacsony, a Gulács, a Csobánc, megannyi meghódításra váró domb. Vagy hegy... Vagy hegyes domb... Ehh, mindegy. Nem először, és nem is utoljára szőlőbirtokok között haladtunk a hegy szoknyáján mielőtt az igazi meredeknek nekivágtunk volna. A tanúhegyek (természetükből fakadóan) úgy épülnek fel, hogy elég kiterjedt, de már jócskán emelkedő szoknyájuk van, és amikor az ember már épp kezdi megunni az emelkedőt, na akkor jön a szinte függőleges fal, amit le kell küzdenie. A Szent György-hegynél kb. a turistaházig tartott a szoknya. Itt elővettük egy kicsit a sírósabb szemünket, hogy vajon miért nem lehet ezt a fantasztikus helyen álló, és még viszonylag jó állapotban lévő turistaházat üzemeltetni.

Vándor

Vándorok

Pihenő a turistaháznál

Szükség volt a turistaháznál egy kis pihenőre, mielőtt nekivágtunk a legmeredekebb szakasznak. Viszont a legmeredekebb szakasz visz a legszebb bazaltorgonák mellett. Földrajz #2: bizonyára mondtuk már korábban, hogy kezdjük megérteni a "tanulmányi kirándulás" fogalmát. Bár több lehetősége lenne a diákoknak ilyen kirándulásokra. Sokkal mélyebben meg lehetne tanulni a tanúhegy, a bazaltorgona, és ehhez hasonló fogalmakat. És hogy miért kell ezeket megtanulni? Jó kérdés, de ha nem hallana róla az ember, akkor nem is akarná soha megnézni. Pedig milyen látványosak! Szóval, mindenki: kirándulásra fel!

Ugyan tervezett távolságban nem a mai etap volt a leghosszabb, de sok időt így sem töltöttük fent. A csúcsot is kihagytuk, most szigorúan követtük a Kéket. Az utunk tükröződött, meredek ereszkedés, majd jöttek a szőlők. Szép kilátás nyílt a Keszthelyi-hegység fennsíkjára, előző napi utunk helyszínére, valamint látszott Szigliget is. Elhaladtunk (egy kis pihenővel) az Oroszlánfejű-kút mellett, majd pár száz méter múlva a Tarányi présház mellett is. Erre a napra magyar geoláda nem is esett az utunkba, ellenben megannyi comos. Mindkét állomásnál begyűjtöttünk egyet-egyet.

Szigliget és a Keszthelyi-hegység

Szigliget és a Balaton

Présház a Szent György-hegy oldalában

Oroszlánfejes-kút

Oroszlánfejes-kút

Szigligetig visszatértünk a műúton való sétálás monoton, fárasztó folyamatához. Nem győztünk letérni a szembe jövő autók elől. Szerencsére a 71-es, igen csak nagy forgalmat lebonyolító főút mellett van külön bringaút, és a Kék is ezen vezetett. Unalmas a főúton való haladás, viszont látványosság híján haladós. Na jó, hazudtam, látvány volt bőven, mert akármerre is néztünk, mindenhol a tanúhegyek vigyorogtak ránk: a Szent György-hegy már ismerősként, a többi még hívogatóan köszöntött minket.

Mire elértük Szigligetet, és felkaptattunk a templomhoz, egy kicsit megzuhantam. Amíg pihegtem a templom melletti padon, Juli összeszedte a következő pecsétet. Mivel már kellően megéheztünk, kerestünk egy éttermet. Ez alkalommal a Magyaros Vendéglő névre hallgató helyre tévedtünk be. Nagyon jól esett a finom gyümölcsleves, meg a házi szörpök is. A főételként választott pörkölt és csirkepaprikás is teljesen rendben voltak. Mondjuk meg kell hagyni (és ez nem csak erre a helyre, hanem általánosan az összes Balaton-környéki étteremre igaz volt, ahol megfordultunk), a 150 Ft/dl-es ár szörpért, vagy limonádéért egy kicsit soknak tűnik. De hát amíg van rá kereslet, persze...

Szigliget

Szigliget

Ránk fért ez a kis pihenő, mert azért Szigligetet is csak meg kellett mászni, és a másik fő attrakció, a Badacsony még várt ránk. Szigliget, műút, műút, második átkelés a 71-esen, Badacsonytördemic. Így lehet röviden összefoglalni a következő 3 kilométeres távot. Tördemicen a pecsét a vasútállomáson várt minket. Aztán következett Őméltósága. A szoros kapcsolatom a Badacsonnyal még a bevezetőben említett általános iskolás badacsonyörsi táborozások alkalmával alakult ki. Akkor egy napos kirándulás gyanánt ugyanezt az útvonalat követtük, tehát Badacsonytördemic felől, a Bujdosók lépcsőjén másztunk fel a tetőre. A kilátás odafentről akkor nyűgözött le először. Emlékszem, ahogy csak ültünk az Egry József kilátó tetején és bámultuk az alant elterülő Balatont, a hajókat, a vitorlásokat, és hallottuk a néha fütyülő mozdonyokat. Azóta is szívesen jövök ide mindig. Második látogatásom, ahogy említettem, 2011-ben volt. Julival pont ugyanezt az útvonalat követtük, fel a lépcsőn, Ranolder-kereszt, kilátó, majd leereszkedés végül Badacsonyba, Kisfaludy-házzal, Szegedy Róza házzal együtt.

Badacsonytördemic felé

Még mindig arrafelé

Pecséthordozó vasútállomás, pontos időt mondunk

Na, de vissza a jelenbe (vagy legalábbis közelmúltba)! Juli nem is emlékezett, hogy a vasútállomástól pontosan hogyan is jutottunk el a Bujdosók lépcsőjének az aljába. Nekem azért rémlett, hogy már odáig is bőven kellett mászni felfelé, csak 2011-ben annyival voltunk előrébb, hogy még reggel indultunk el, és a napra csak a Badacsony megmászását terveztük, míg most (életemben először nem reggel) már 17 kilométerrel a lábunkban álltunk bele a hegyre vezető útba. Ennyi távval a hátunk mögött már mindenképpen emlékezetesebb lesz a kaptató. (Útközben közjátékként találkoztunk sógorom, Gábor korábbi osztálytársával is, de ő sem ismert meg minket, meg Julinak is csak távolról derengett, mintha ő lenne az.)

Ez a lépcső dolog nagyon jó! Iszonyatosan durva megmászni, de legalább nagyon rövid idő alatt, nagyon nagy szintkülönbséget le tud küzdeni vele az ember. Egy kis mászás után jutunk a hányattatott sorsú, és szintén jobb sorsra érdemes Rodostó turistaházhoz, de a java az még csak innen jön. A lépcső közben egy geoláda okán tettünk egy kis kitérőt. Valamivel fél 5 után értünk fel a hegytetőre. Itt ami létezik kilátópont, mindenhonnan fényképek tömegét készítettük, és persze gyönyörködtünk is a tájban, mert egyetlen fénykép sem tudja igazán visszaadni azt a panorámát, amit saját szemmel lát az ember. Nem újdonság, az útvonal ismét a szokásos volt. Míg 2011-ben csak a magyar, most több hu-s láda híján a comos ládákra fókuszáltunk. Például a Sümegen talált TB-k közül a másikat itt tettük le a hegytetőn.

Kőtenger a Badacsony oldalában

Bujdosók lépcsője

Ranolder kereszt

Kilátás Badacsonyról Badacsonyra

A Kék elég furcsa útvonalat jár be a Badacsony tetején. Hogy egészen pontos legyen, nem is a tetején jár, mert az Egry József kilátót elhagyva, egyszer csak elfordul kelet felé, és itt intenzív ereszkedésbe kezd. Cserébe itt is szép kis bazaltos kiválásokat szemlélhet a turista. Levisz az út a Hertelendy-emlék felé, ahonnan ismételten visszakapaszkodik a tetőre, hogy ismét egy éles fordulóval a 2011-ben újjáépült Kisfaludy-kilátóhoz vegye az irányt. Szemfülesek kiszúrhatják, hogy mi is 2011-ben jártunk arra és a felújítás is ekkor történt. Nos, ez pontosan így volt, olyannyira, hogy mi akkor megközelíteni sem tudtuk a kilátót, nem hogy felmenni rá. Most viszont már más volt a helyzet, Juli vette is a bátorságot és felmászott, ahonnan az elmondása szerint nagyszerű panoráma nyílt a vidékre. Nekem eddig maradtak az időközben előbújó szúnyogok, valamint egy újabb láda megkeresése.

Az új Kisfaludy-kilátó

Kilátás fentről - Háttérben Tihany

Kilátás fentről - Gulács, Csobánc, Tóti-hegy

Kilátás fentről - Szent György-hegy

Kilátás fentről - Viktor és a szúnyogok

Napunk utolsó szakaszaként már nem maradt más, mint a Badacsonyról leereszkedés az aznapi szállásunkra. Közben még (szintén egy geoláda miatt) egy kis kitérőt tettünk a kőbánya felőli kilátóponthoz, ahonnan megtekinthettük Tapolcát, napunk kiindulópontját, valamint a Gulácsot meg a Csobáncot, ahová másnap kellett feljutnunk. A kilátótól összesen már csak 3,3 kilométer volt hátra. Amikor leértünk a Kőkapuhoz és végleg magunk mögött hagytunk a legszebb részeket, hívtam az esti szállásadónkat, hogy hamarosan célt érünk. Napunk lezárásaként bolyongtunk még egy kicsit a szőlőültetvények között, elhaladtunk az egykori Köbölkúti iskola mellett, amit mára nagyon szépen felújítottak. Ismételten egy olyan szállást sikerült választanunk, ahol a kék jelzés szinte a kapufélfára van festve, a tulajdonos már az utcán fogadott minket. Julival megállapítottuk, hogy milyen kemények vagyunk, már 4 napot teljesítettünk az előzetesen tervezett 6-ból. Ezzel a pozitív gondolattal tértünk nyugovóra, valamint azzal, hogy másnap a szokottnál korábban kelünk, mert péntekre már esőt mondott az időkép.

Kilátás a kőbányától

Az egykori Köbölkúti iskola

Ez volt a szállásunk

Dátum: 2016. 07. 22.

Táv: 22,3 km
Mozgási idő: 5h 18m
Mozgási átlagsebesség: 4,2 km/h
Teljes átlagsebesség: 2,7 km/h
Teljes szintemelkedés: 676 m
Nehézségi fok: ****

Útvonal:

Nemesgulács szőlőhegy - Gulács - Káptalantóti - Csobánc - Mindszentkálla - Kőtenger - Velétei palotarom - Szentbékkálla - Töttöskáli-templomrom - Szentbékkálla

Szóval másnap. Reggel 7 óra utáni kelés, 8:15-kor pedig már a Gulács tornyosult előttünk. A terv az volt, hogy még az eső megérkezte előtt átérünk Káptalantótiba, ott esetleg átvészelünk, aztán a nap további részén már nem várható semmi akadály. Hogy mennyire nem így lett, azt akkor még nem sejtettük.

Induláskor (még) vidáman

A korai indulás ellenére fittnek éreztük magunkat, de egyáltalán nem bántuk, hogy a Kék nem visz fel a Gulács tetejére. Ugyan ott is volt egy magyar geoláda, amit egy kicsit fájt a szívem otthagyni (meg sejthető volt, hogy otthon panasz lesz ránk, hogy ezt a kis kitérőt már miért nem tettük meg), de az ötödik nap ígérkezett a leghosszabbnak/legmeredekebbnek, ezért már nem akartunk plusz métereket rögtön az elején beletenni. A Gulácsról így sok minden mondanivalóm nincs, legfeljebb annyi, hogy így viszonylag hamar végeztünk is vele, és ha úgy nézzük, egy újabb tanúhegyet tudhattunk már magunk mögött.

Gulács előttünk

Badacsony mögöttünk

Gulácson

Az a következő - Csobánc

Káptalantóti nem nagy, de a Káli-medence falvaihoz hasonlóan, takaros kis település. Reggelire még maradt az előző nap Tapolcán vásárolt zsömlékből, de azt terveztük, hogy Káptalantótiban frissítjük a készleteinket, hiszen este Balatonhenyén már aligha lesz nyitva bármi, éhesen meg nem jó dolog lefeküdni. Nos, Káptalantóti annyira nem nagy, hogy alig találtunk valami harapnivalót, így az alaposabb bevásárlást eltoltuk Szentbékkállára, most csak valami nápolyi szerű izét vettük, meg persze megtöltöttük a kulacsokat.

Káptalantóti

A Zalaszántó és Rezi közötti nagy OKT átrajzolás mellett a másik lényeges útvonalváltozás most következett számunkra. Korábban ugyanis a Kék (a Gulácshoz hasonlóan) csak a Csobánc szoknyáján vitt át, de nem tett kitérőt a tetőre. Az elmúlt egy-két évben ez megváltozott, és most már fel kell mászni a teljesítéshez. Juli számításaiban ez a kitérő okozta a legnagyobb bizonytalanságot. De ha menni kell, akkor menni kell. Végül nem is bántuk meg. A Csobánc teteje egy kis fennsík, gyakorlatilag egyetlen fa nélkül. Ez egyrészt rossz, mert nincs árnyék, másrészt viszont körös-körül minden látszik az utolsó szálig. A legviccesebb az volt, hogy láttuk a sümegi várat a távolban. Jövünk 4 és fél napja és még mindig látjuk a kiindulópontot. Hát ez milyen már!? :) Ahogy más nevezetesebb helyszíneken, itt is megszaporodtak az emberek, alig tudtam megkeresni az itteni ládát. Egy kissrác még rám is szólt, hogy én tudom-e hogy hova lépek, amikor elhagyom a biztonságos zónát. :) De tényleg, innen aztán minden látszik. Julival ellentétben én még nem jártam itt, de nagyon megérte azt a kis mászást a fenti kilátás.

Csobánc vára

Kilátás a Káli-medence felé

Kilátás Tapolca felé

Kilátás a Balaton felé

Kilátás a Balaton felé 2

A lefelé vezető út, mint mindig, most is sokkal gyorsabban ment, mint idefelé. Már előzetesen olvastuk, hogy a Csobánc után a túra egy olyan útvonalon visz, amit egy helyi gazda magánterületnek vél, és előszeretettel abajgatja az áthaladó túrázókat. Már messziről tábla jelzi, hogy "Nem túristaút" (ja, túúúrista) meg, hogy "magánterület". Nos én nem tudom, hogy pontosan hogy is vannak itt a tulajdonviszonyok, de ezzel a helyzettel hosszú távon kezdeni kellene valamit, mert ez így nonszensz. Ha igaza van a tulajnak, akkor miért kellett ide áthelyezni az útvonalat. Ha meg nincs igaza, akkor pedig meg kellene értetni vele, hogy semmi köze ahhoz, amíg a túrázók a kijelölt, hivatalos úton közlekednek, és nem lépnek az ő birtokára/nem dézsmálják meg a termését. Mivel bőven volt mozgás a területen, ezért mi a békésebb, bár hosszabb kerülő megoldást alkalmaztuk, és visszacsatlakoztunk a régi OKT szakaszra. Erre aztán tényleg nem köthetett rá senki, nem is tették.

Levendula ültetvény a Csobánc oldalában

Az a "bizonyos" szakasz

Az előző sztori miatt idegileg egy kicsit feszült állapotban következett a túránk legrosszabb szakasza. Épp hogy beértünk az erdőbe a régi jelzésen és rácsatlakoztunk az újra, egy hol csalánnal, és aljnövényzettel, hol fűvel, hol csipkés-kökényes bozótossal borított szakaszba botlottunk. Néhol a jelzést is alig láttuk. Nekem szerencsém volt, mert én mindig hosszú nadrágban túrázom, de Juli kapta az áldást a vegetációtól. Szóval majdnem egészen a Kálvin térig (ööö, illetve Mindszentkálláig) kellett nyomulnunk ebben a dzsindzsában, több felesleges kitérőt is beiktatva. Mindszentkálla előtt közvetlenül egy löszös mélyúton vitt az OKT. Ez már legalább érdekesebb volt, meg itt legalább árnyékos volt. (Tegyük hozzá, hogy a hét eleji 26 °C maximumoktól már elszakadtunk és inkább a 30 °C felé közelítettünk, szóval már a napközbeni haladásunkat lassította egy kicsit a meleg.)

Mindszentkálla felé

Ahogy kibukkantunk az útról egy régi ismerős tanösvény jele (bogaras) köszöntött minket. Az út okozta bosszúság elszállt, és felidéződött a korábbi kirándulás szép emléke. Kb. itt jutottunk el oda, hogy egy kicsit kitikkadtunk, ezért a falu elhagyása előtt a temető sarkán egy kis pihenőt engedélyeztünk magunknak. Az útvonal épp csak érinti Mindszentkállát. A folytatás a szentbékkállai kőtengerhez visz, amiről ismét csak a legpozitívabb jelzőkkel lehet szólni. Méltán népszerű turistalátványosság, az ingókővel a közepén. Mivel autóval könnyen megközelíthető, ezért sok ember megfordul erre így nyáron. Még mi lehettünk a különcök a nagy zsákjainkkal. A sok látogató miatt csak egy gyors fényképet csináltunk, és mentünk is tovább.

Helyi buszmegálló

Kőtengernél

Kőtengernél

Kőtengernél

Ezután ahelyett, hogy a kőtengertől az út egyenesen bevinne a faluba, még tesz egy kitérőt pár 10 méter szinttel megtoldva a Velétei palotaromhoz. Kezdtem érezni magunkon, de főleg Julin, hogy most a szitu egy kicsit több kettőnél, ráadásul a templomromnál volt az első sikertelen ládakeresésünk is. Eddig még a comos rejtéseket is megtaláltuk mind, ez volt az első, ami hibádzott. Az éhség is kezdett már erőt venni rajtunk, így egyáltalán nem bántuk már, hogy visszaértünk a faluba. Még mielőtt éttermet kerestünk volna, beugrottunk volna a helyi ABC-be, hogy vacsorának valót vegyünk magunknak. Ekkor ütött be a végső katasztrófa, ugyanis a bolt zárva volt, és mint később megtudtuk, aznap már nem is nyit ki. Ugyan én is falusi gyerek vagyok, emlékszem, hogy a helyi boltok azért nem a non-stop fajtából valók, de hogy egy turisták által is látogatott településen hétköznap délután 13:00 órakor bezárjon a helyi bolt, erre én sem számítottam.

Velétei palotarom

Hogy legalább a pillanatnyi helyzetünkön javítsunk, betértünk az Eszter panzióba, ami egyben étterem is volt. Egy kancsó limonádé a szomjunkat oltotta, majd a rendelt finom falaton a hasunkban is rendet tettek, de lélekben valami történt. Próbáltuk kitalálni, hogy mitévők lehetnénk. Először hívtam volna a balatonhenyei szállásadót, hogy vajon ott meddig van bolt, vagy tud-e rajtunk segíteni vacsora ügyben. Őt nem értem el. A pincér hölgy mondta, hogy talán Mindszentkállán estig is van ABC. Elmentem a buszmegállóba, de nem volt értelmes időben oda-vissza járat. Ekkor mondtam Julinak, hogy esetleg várjon meg, én csomagok nélkül egy óra alatt oda-vissza megjárom a szomszéd falut, és szerzek valamit enni. Neki persze igaza volt abban, hogy már eddig is vagy 20 kilométer van a lábunkban, erre most én még rádobok ötöt, nem beszélve arról, hogy még azután is 7 kilométer van hátra, ráadásul az egyik legmeredekebb kaptatóval fel a Fekete-hegyre. Julinál egy kicsit elszakadt ekkor a cérna. Engem végeredményben az taszított a mélybe, hogy hiába jutnánk el valahogy Henyére, az utolsó, szombati napunkra elég nagy valószínűséggel jósolt már viharos esőt a meteorológia, és így kétséges az utolsó napi szakaszunk is. Márpedig én a viharban történő erdei gyaloglást (különösen Aggtelek óta) nem kifejezetten szeretem. (Értsd: utálom, mint a sz**t.)

Szentbékkálla

Bármilyen kemények is voltunk idáig, bármennyire is jól haladtunk a tervezett úton, a fokozódó meleg, a fáradtság, a nap hátralévő részének durva mászása, a vacsoraszerzés bonyolultsága, valamint a következő napi várható eső arra az elhatározásra juttatott minket, hogy Szentbékkállán pontot tegyünk a kaland végére. "A Kék" című könyvben többször használt szófordulattal élve kimenttettük magunkat. Juli szülei pont ebben az időben tartottak hazafelé a nyaralásukból, és már ugyan nem messze jártak Győrtől, de azért voltak olyan kedvesek és visszafordultak értünk Szentbékkállára.

A várakozási időszakban még elsétáltunk a Töttöskáli templomromhoz is, hogy befejezzünk egy magyar multit, és megkeressünk még egy comos ládát. Az odavezető úton is éreztük magunkon, hogy nagyon kiüt minket a meleg. Most vagy tényleg nagyon felmelegedett már az idő, vagy itt a Káli-medencében képes tényleg nagyon megszorulni a meleg, de ez már nagyon nem esett jól. Mint ahogy szintén nem esett volna jól felmászni a hegyre sem. A multiládát befejeztük, de a comos persze itt sem lett meg. Így is összesen 29 találatunk lett a helyszínen. Visszatértünk a faluba és vártuk a kimentést a helyi kocsmában, stílusosan a pecsét mellett.

Töttöskáli templomrom

Szentbékkálla

Frissítő

Zárókép

Azért zárszóként megállapíthatjuk, hogy bár az előzetes tervet teljesen nem sikerült tartanunk, ez az 5 napos teljesítmény így is nagyon szép volt, büszkék vagyunk magunkra. A megtett 133 kilométer a majd 3000 méter szintemelkedéssel elégedettséggel tölt el mindkettőnket. Maradandó emlékekkel lettünk gazdagabbak most is. És így, hogy nem fejeztük be teljesen a 6. szakaszt, adott egy újabb lehetőség, hogy visszatérjünk az országnak eme varázslatos környékére.