Táv: 25,5 km
Mozgási idő: 5h 40m
Mozgási átlagsebesség: 4,5 km/h
Teljes átlagsebesség: 3 km/h
Teljes szintemelkedés: 460 m
Nehézségi fok: ***
Útvonal:
Keszthely - Gyenesdiás - Vállus - Lesenceistvánd - Lesencetomaj - Tapolca
Harmadik nap ismét vidáman és kipihenten ébredtünk, majd egy kiadós és finom reggeli után gyorsan útra készen álltunk. Ez egyébként jellemző volt az egész hétre, viszonylag időben keltünk, este már összecsomagoltam amit lehetett, így egy tempós reggeli után hamar el tudtunk indulni. Keszthelyen már reggel érződött, hogy aznap meleg várható. Gyorsan átkeltünk a városon, közben bevásároltunk, hogy legyen mit ennünk napközben, aztán irány Gyenesdiás.
Hogy hol hagytuk el Keszthelyt, és hol kezdődött Gyenesdiás, ez nem tudható, annyira össze van épülve a két település. De lassan véget értek a nyaralók is, és szépen elkezdett emelkedni az út.
 |
| Vágóhíd lehetett |
A már emlegetett 5 évvel ezelőtti györöki nyaralásunkkor jártunk ezen a környéken, a gyenesdiás fölötti kőfejtőt akkor egy strandolásra kevésbé alkalmas napon alaposan bejártuk. Lenyűgöző kőfalak, holdbéli táj. Így most hosszabb időt nem töltöttünk itt, csak addig tátottuk a szánkat, amíg áthaladtunk a két kráter között.
Az út aztán felért egy hatalmas, nagyon szépen rendben tartott rétre. Ha jól emlékszem talán az is volt a neve, hogy Nagy-rét. Sok-sok szabad tér, árnyas fák, esőbeálló, padok, nyársalóhelyek. Igazán ideális hétvégék szabdtéri eltötéséhez, ha épp nincs strandidő. A viszonylag korai óra ellenére is voltak már fenn emberek. De mi még csak nemrég indultunk, így nem időztünk itt sokáig, hanem mentünk tovább az úton.
Már a hegymászás közben hallottunk távoli dörrenéseket, el is sütöttem az ominózus idézetet a Tüskevárból, "Robbantanak valahol. Talán a badacsonyi bazaltbányában." De szerencsére minket nem fenyegetett közeledő vihar, csak - mint hamarosan megtudtuk - az út melletti koronglőtéren zajló éleslövészet. De Viktor halált megvető bátorsággal lement, és megbeszélte velük, hogy akkor amíg ők szünetet tartanak, addig gyorsan áthaladnánk.
Így is lett, megúsztuk ép bőrrel, és indulhatott egy pár kilométeres lassú mászás tovább a hegyen.
Ismét utolért minket az ebédidő. Először úgy terveztük, hogy majd csak Válluson állunk meg, de a gyomrunk erőszakosabb volt, így a hegytetőn, egy szép kis réten, számos vadászles figyelő szeme láttára letettük magunkat a fűbe, és kellemesen megebédeltünk. Majd folytattuk az utunkat Vállus felé.
Egy darabig még erdőben ereszkedtünk lefele, majd ismét egy sárgán pompázó napraforgós mellett vitt az utunk.
Vállus egy kedves, csendes kis falucska, szép házakkal. Ami vicces volt, hogy a kutyák mennyire hozzák a papírformát. Mi végigmentünk úgy a fél falun, hogy egy szót se szóltak, majd jött velünk szembe a postás, és utána csak azt hallottuk, hogy minden kutya irtózatos ugatásba kezdett. Szegény, milyen élet az ilyen.
A vállusi pecsét a falu központjában, a templom melletti egykori vegyesbolt falára van felszerelve. Itt kellemesen le tudtunk pakolni, pecsételtem, vételeztünk friss vizet, és egészen közelről megszemlélhettük egy kombájn felszerelését és elindulását, egy hozzám hasonlóan érdeklődő kisfiúval egyetemben. Itt találkoztunk utunk második kéktúrázó párjával. Ők szemből jöttek, Tapolcáról indultak, és Keszthelyre tartottak. Kb. azonos sebességgel mozoghattunk, ugyanis épp félúton pacsiztunk össze.
Majd folytattuk utunkat Lesenceistvánd felé. Ahol a kék a műutat keresztezi a lesencei szőlőhegyek előtt, ott hagytuk el Zala megyét, és érkeztünk meg Veszprém megyébe. És itt is maradtunk már egész héten. A falu előtt még várt minket egy nagyobb emelkedő, ami cserébe jó kilátást és geoládát ígért. De az oda vezető út is szép volt, zömében szántóföldek között, majd egy szőlőhegyre kezdtünk el felmászni. Az aljában találkoztunk egy bácsival, aki a buszra várt, megkérdezte, hova megyünk. Mondta, kár, hogy nem hamarabb jöttünk, mert most jött le a pincéjétől, megkínált volna minket borral. :) Azt is pontosan elmagyarázta, melyik a pincéje.
Aztán csak felértünk a Lesencék fölötti platóra, ahonnan tényleg lenyűgöző kilátás tárult elénk. Az összes tanúhegy látszott, ami a következő napokban még ránk várt, és természetesen a Balaton is. Az előző bejegyzésben említett szép erdei szakaszok mellett az ilyen panorámát nyújtó kilátóhelyek voltak a kedvenceim a héten. A Balaton-felvidékben ez a csodálatos, hogy bármerre nézek, gyönyörű tájat látok. Nem is tudtam megunni az egy hét alatt, se a bámulását, se a fotózását.
A nézelődés ürügyén beiktatott pihenő után haladtunk tovább a szőlőhegyen. Ahogy egyre távolabb kerültünk a településektől, és egyre magasabbra jutottunk a hegyen, úgy lett egyre több az elvadult szőlő, gyümölcsös, és a régi elhagyott présház. De ezeknek is megvan a hangulata, szépsége. Ki lehetett, aki régen, a kevésbé gépesített időkben még ide is följárt, művelte a kis földjét, nevelte e szőlőket?
A hegytetőn átbukva aztán elértük a Lesence felőli szőlőket, és szintén nagyon szépen rendezett birtokok, és még szebb kilátás mellett ereszkedtünk a falu felé.
A határában még egy bővizű forrást is találtunk, ahol a beton kútgyűrűben összegyűjtött víz egy szép kis oroszlánfejes fogalaltból folyt ki. Nagyon kellemes hideg volt, csak kissé mohaízű. De ki ne szeretné a mohát, nem igaz? Olyen kellemes erdei hangulata lesz tőle az embernek. :)
 |
| Kissé mohaízű volt, de legalább hideg |
Majd lesétáltunk a faluközpontban található kocsmához, begyűjtöttük a pecsétet, pihentünk egy kicsit és feltöltöttük szervezetünk merülőben lévő aksijait, majd nekiindultunk az utolsó menetnek. Ezt mondjuk nagyon nem vártuk, sőt, féltünk is tőle, ugyanis innen már megint csak aszfaltút várt ránk. Először át kellett gyalogolni Lesencetomajra, majd onnan egy bekötőúton ki a 77-es főútra. A másik pár, akikekkel Válluson találkoztunk mondta is, hogy hát ez elég kellemetlen szakasz. Nyilván az út kitalálói, felfestői sem viccből vezetik erre az utat, valószínűleg nincs más lehetőség, de azért 4 kilométert gyalogolni egy nyáron különösen nagyforgalmú főúton nem egy életbiztosítás. A faluk között és a bekötőúton még nem volt különösebb gond, de a 77-esen azért érezhetően nagyobb volt a forgalom, és természetesen az autók sebessége. Pár száz méteren át kutyagoltunk nem túl jó hangulatban, amikor is megláttunk egy buszmegállót. Szerencsénk volt, mert kb. 5 perc múlva jött is egy Tapolcára menő busz. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, felülünk rá. Természetesen a fair play mellett vagyunk mi is, és saját erőnkből akarjuk teljesíteni a kéket, de ez a 4 kilométer nem az lett volna, amiről a kék szól, így nem éreztük nagy csalásnak ezt a kis utazást.
Így a közel egy órás szívást kiváltottuk tíz perc biztonságos ücsörgéssel, és a sofőr kitett minket a vasúthoz legközelebb eső megállóban. Tényleg nem volt messze, benyomtuk az újabb pecsétet a füzetbe, és már csak a szállás megkeresése volt napirenden. Szerencsére ez sem volt messze, és kisebb kutakodás árán meg is találtuk. Érdekes volt, hogy a már évek óta nem üzemelő nyelviskola cégtáblája hangsúlyosabb volt, mint az A4-es papírra nyomtatott szálláshelyet "hirdető" felirat. De meglett, lepakoltunk, megfürödtünk, majd végre tiszta ruhában nekiindultunk, hogy kicsit megnézzük a belvárost, és vacsorázzunk egyet.
Tapolca nem nagy, a belvárosa meg egyenesen pici, így nem nagyon volt kérdés, hogy lemegyünk a Malom-tó partjára, és ott majd biztos találunk valami éttermet. Így is lett, egy kellemes zugban, a tóra épített stégen megpihentünk, és elfogyasztottunk egy nagyon finom vacsorát. Ilyen környezetben duplán jól esett, és már itt megkezdtük a jól megérdemelt pihenést. Szükségünk is volt az erőnkre, ugyanis következett a két legnehezebb napunk.
Érdekes, hogy nem vagyok nagy evő, de valahogy mégis, a legtöbb túrán vagy nyaraláson készül rólam egy "Juli elégedetten vigyorog a kajájára" kép. És általában ilyenkor hal van a tányéromon.
A vacsi és az ejtőzés után aztán visszaindultunk a szállásra, csak előtte még felmértük a közeli reggelizőhely és bolt kínálatot, mivel ezen a szálláson nem járt reggeli.
 |
| Királylányok |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése